gróf Károlyi Lajos: Élmények visszapillantások - Fejér Megyei Levéltár közleményei 25. (Székesfehérvár, 1998)

Gyermekkor - Nagymágocs, Telkibánya

- Ha már nem tud felmászni oda, akkor legalább lője le! - kiáltotta, és másnap már nem volt ott az elszáradt ág... Károlyi Imre azonban nemcsak szigorú volt: mindenkitől abszolút pontosságot és rendet követelt. De a szorgos, lelkiismeretes munkát mindig meg is becsülte és honorálta, akár a jószágkormányzóról, akár valamelyik béresről volt szó. Akin tudott, segített. Ha valaki méltányos kérelemmel fordult hozzá, annak kérését mindig teljesítette. A méltánytalanságot azonban soha nem tűrte el senkitől sem, még a mágocsi plébánostól sem. Nagyapám az ottani templom és plébánia kegyura volt. A kegyúr kötelességei közé tartozott - sok egyéb mellett - a lelkészek ellátása és a plébánia fenntartása. A miseborról is, amelyet akkor konvencionális bornak neveztek, ugyancsak az uradalom gondoskodott. Gyerekkoromban az egyik mágocsi plébánosnak úgy látszik, túlságosan ízlett az ott termelt jó homoki borunk. Az egész évre januárban kiutalt néhány száz üvegből a nyár elejére már egy kortynyi sem maradt. Amikor ezt jelentették, nagyapám nyomban élt kegyúri jogával, és a plébános azonnali leváltását kérte az illetékes püspöktől. Első kísérlete nem járt eredménnyel, a püspök különféle vélt okokra hivatkozva nem teljesítette kívánságát, ráadásul válaszlevelét ezen sorokkal kezdte: „Krisztusban kedves Gyermekünk!" Nagyapám ezt már végképp nem tudta lenyelni, rögtön fellebbezett a püspök hierarchikus feletteséhez Vácra. A borítékot indulatában, ceruzával csak így címezte meg: „Püspök, Vác". Nagyon szerette a virágokat és a fákat, kedvencei a rózsák és a fenyők voltak; maga nyeste, metszette, oltotta a rózsákat. A mágocsi park őrizte akkor az ország egyik legnagyobb és leggazdagabban ápolt koniféra, vagyis tűlevelű-állományát. Nyáron, uzsonna után majdnem mindig a nagyszülőkkel voltam, és részt vettem ezekben a kertészkedő, faápoló munkákban, miközben igen sokat tanultam. Nagyapám kertészként is, erdészként is rendkívül felkészült és precíz volt. A virágok és a fák tövében apró, zománcozott táblán, mint a nyilvános arborétumokban, minden növénynek ott volt a tudományos, latin neve. Nekem ezeket - tetszett, nem tetszett - sorra meg kellett tanulnom. Ha például megálltunk egy fenyő előtt, és kérdezte tőlem, mi ez, nem azt kellett felelnem, hogy ezüstfenyő, hanem azt, hogy picea pungens glauca. Őszintén megvallva, nem sok kedvem volt ehhez a magolás-