gróf Károlyi Lajos: Élmények visszapillantások - Fejér Megyei Levéltár közleményei 25. (Székesfehérvár, 1998)

Grönland

nem villám vagy árvíz pusztította el. Mi volt az ok? Nem éljük-e ki magunkat különféle feltevések alátámasztásához szükséges bizonyítékok keresésében? Egész ökoszisztémánk - a görög oikos (háztartás) szóból ered, és a lények zárt, elhatárolt világát jelenti -, amelyben az „élet" lehetséges, naponta van megpróbáltatásoknak kitéve, és az emberiség többsége - e problémák egyetemes megoldása szükségességének ellenére - struccpolitikával elodázza azon problémák kiküszöbölését, amelyeket már tegnap meg kellett volna oldania, nem is szólva a holnapról. Ha meggondoljuk, hogy évekkel ezelőtt csak New York területére havonta 17000 kg szenny és piszok hullott négyzetkilométerenként, Osaka és Tokió esetében kétszer annyi, akkor extrapolálva a múltból eredőket, csak gondterhesen nézhetünk jövőnk elé. E gondolatok kissé eltérítettek a salmo salar-tól, megkísérlem az elveszett fonal végét megtalálni. A furcsa érzéseket okozó, emelkedőre történt leszállás után egy, már jobb időket megélt autóbusz vitt a szállodához, amely az Arctic Hotel büszke nevet viselte. A tolongó utasok megkapták szobáik kulcsát, a kipakolt holmijaim már szerteszét hevertek a kis szobában, amikor megjelent egy dán horgász, és kezdetleges angolsággal igyekezett tudomásomra adni, hogy ez a szoba kettőnké. Személye ellen nem volt semmi kifogásom, de a tény, hogy egy ismeretlennel kell szobámat megosztani, és azonkívül egyszemélyes felárat is fizettem érte, hosszabb vitákat eredményezett, amelyet ingerülten a dán kezdeményezett, és a portás, aki egyszemélyben szállodaigazgató is volt, fejezett be. Győztesként hagytam el a csatateret, s ezt a dán kirándulásunk végéig nem bocsátotta meg. Hogy szobatársnak melyik honfitársához került, az számomra már közömbös volt. Később az egy vagy másfél kilométer távolságra fekvő kifőzdeszerü kantinhoz vitt az egyetlen autóbusz. Többek bosszúságára az autóbusz igen sok időt töltött várakozással. Néhány nap után, amikor a pontatlanság már a betegség határát súrolta, és ismerve a dánok ital iránt érzett rokonszenvét, egy kasszát szerveztem, amelybe minden pontatlanságért „per kopoltyú" 50 dollár díjat kellett fizetni, amelyet egy későbbi búcsúivászat költségének fedezésére szándékoztunk felhasználni. Ezt a többség megszavazta, és a díj elég magas lévén, aránylag gyorsan lett a pontatlanokból másokat meg nem várakoztató útitárs. A pontosság naponta nőtt,