gróf Károlyi Lajos: Élmények visszapillantások - Fejér Megyei Levéltár közleményei 25. (Székesfehérvár, 1998)

Argentína

hangulatban, és vártuk az argentin rendőrség megérkezését, eszembe jutott, hogy mi történik akkor, ha a szakács nem a rendőrséget értesíti, hanem először a halott peon családját. Akkor bizony azok idejönnek, és minket egész egyszerűen felkoncolnak. Ezt rögtön megmondtam a többieknek és azt találtam ki, hogy jobb volna, ha én a biztonság kedvéért átmennék a másik vadásztáborba segítségért. A mi táborunkban azonban csak három hátasló volt, és számítanom kellett a halott rokonságának esetleges megérkezésére, tehát mégis jobb, ha hármójuk részére a lovak a táborban maradnak. így aztán gyalog indultam el a kb. 5 km-re fekvő szomszéd táborba. A távolságot futólépésben tettem meg, mintegy fél óra múlva meg is érkeztem. Nem kis depressziót okozott, hogy a tábort aznap reggel lebontották. A tábortűz helyén a hamu még langyos volt, tehát alig egy órával megérkezésem előtt hagyhatták el. Nem volt mit tennem, tovább „trappoltam" a következő tábor irányába, ahol találkoztam egy felfegyverzett csendőrosztaggal. Feltételezték, hogy én vagyok a tett elkövetője, de megmagyaráztam, hogy ki vagyok, és kértem, hogy nyújtott vágtában menjenek a mi táborunkhoz, mert fennáll a veszély, hogy a halott családja előbb érkezik oda. Kértem, mert nagyon fáradt voltam, hogy valaki vegyen fel a nyerge mögé, akivel ha nem is vágtában, de ügetésben, egy negyedórával a többiek után be is mtottunk a táborunkban. Mit tesz Isten, fél órára rá megérkezett 30 ember, a halott rokonsága. Micsoda szerencse, hogy közben megjött a csendőrosztag. Mondták, hogy mindent ki kell vizsgálni, be kell mennünk mindanynyiunknak a helyőrségre. Természetesen odamentünk. A csendőrjárőr parancsnoka nyilván néhány nyugtató szót szólhatott a rokonsághoz, mert azok nem mutattak támadó szándékot, gyalog követtek bennünket. A többi három lóháton ment a vadászterület szélén lévő ellenőrző viskóhoz, ahonnan rádióval értesítették a közeli kisváros csendőrparancsnokát. A csendőrparancsnoknak elmondtam a történteket, amely semmi hatást nem váltott ki belőle. Csodálkozásomra azt mondta, tudott tény, hogy ennek a peonnak már ismeretesek voltak paranoiás hajlamai, s ilyen alkalmakkor többször keveredett verekedésekbe. Ezt a tényt persze a hatóságoknak közölniük kellett volna a vadásztársaságokkal, hogy ne alkalmazzanak olyan embereket, akiknek a reakciója teljesen kiszámíthatatlan. Hiszen normális körülmények között senki nem várhat ilyen paranoiás rohamot, ha valaki azt kifogásolja, hogy a napi boradag többszörösét megitták. Kö-