gróf Károlyi Lajos: Élmények visszapillantások - Fejér Megyei Levéltár közleményei 25. (Székesfehérvár, 1998)

Argentína

ban természetes kívánság, mindenki azt issza. Kiderült azonban, hogy már nincs bor, a peonok (az ottani ideiglenes személyzet) már megitták az egész hétre számunkra előreküldött bormennyiséget. Ez nem tetszett a barátomnak, aki hiányos spanyolságával letolta a peont, aki bár hibás volt, de nem egyedül fogyasztotta el az egész mennyiséget. Ez a letolás a peonban olyan ellenkezést váltott ki, hogy társaival együtt egész éjjel szidta a gringókat, és egy paranoikus dührohamba lovallta magát. Erről este még semmit sem tudtunk, amikor lefeküdtünk aludni. Az én sátram tán 10-15 méterre volt barátom sátrától. Azért ilyen távolságban, mert tudtuk róla, hogy olyan rettenetesen horkol, hogy a falak beleremegnek, tehát a saját álmunk biztosítása érdekében távolabb helyeztük az ő sátrát a miénktől. Mindenkinek volt hálózsákja, és így jól begubózva tudtunk a hideg ellen nyugovóra térni. A következő reggel éppen csak derengeni kezdett, amikor kiabálásra lettem figyelmes, és hallom, ahogy barátom rossz spanyolsággal ordítja: „Állj meg!" Ebben a pillanatban dördült el egy lövés, és érdekes, mintha hallottam volna a golyó süvítését is. 10-15 másodperc múlva eldördült még egy lövés. Bizonyára eltartott egy vagy másfél percig, mire kikászálódtam sátramból. Megdöbbentő látvány tárult szemem elé. Barátom sátra előtt feküdt az a peon, akivel pár nappal ezelőtt kettesben jártam az erdőt. A kisujja még kétszer megrezzent, aztán nem mozdult többé. Barátom kezében egy kis, 22-es puska. Kérdezem, „Istenem, mi történt?" Azt mondja, hogy a peon késsel támadt rá, egyszer a levegőbe lőtt, hogy megállítsa, de ő csak jött tovább. „Én 65 kg vagyok, ő egy tagbaszakadt, 80 kg-os, bikaerős ember. Hasba lőttem. Önvédelemből lőttem rá". A többi peon előszaladt, a fiatal házaspár szintén, és megtanácskoztuk, hogy mitévők legyünk. Úgy gondoltam, az a leghelyesebb, ha elszaladunk a rendőrségre. Szóltam a szakácsnak, de a lánynak is azt mondtam, hogy öltözzön fel, és kísérje el a szakácsot, mivel a következő órák nem asszonynak valók lesznek. „Nem, én nem tudok menni - felelte -, mert még nem mosakodtam meg". Ekkor elhagyott a béketűrés és azt mondtam, hogy most mellékes a mosakodás, de be kell vallanom, hogy azt már helyénvalónak tartottam, amikor azzal érvelt, hogy: „Ebben a tragédiában az apám mellett van a helyem". Elküldtem tehát a szakácsot egyedül és vártam a fejleményeket, közben a többi peonnak elmondtam, hogy mi történt. Álldogálva vártuk a rendőrséget, miközben én egy ponchóval letakartam a szerencsétlent, aki közvetlenül a barátom sátra előtt feküdt. Miközben ott ültünk nyomott