gróf Károlyi Lajos: Élmények visszapillantások - Fejér Megyei Levéltár közleményei 25. (Székesfehérvár, 1998)
Säo Paulo,a nagyvárosi élet
oncavadászatból élt. Tekintve, hogy ez a nagymacska nagyobb kárt tesz a marhaállományban, mint a Kárpátokban a juhok között a medve, a birtokosok állandóan ellátták Szását munkával. Lóháton, egy falka nyomüző kutya kíséretében járta a vidéket. A nyári, esős évszakban ez csak a magasabban fekvő vidékeken volt lehetséges, mert amíg a ló szügyig járhatott a vízben, a kutyák nem tudták úszva órák hosszat tartani a tempót. Csaholva követték a párduc nyomát, amely vagy „felgallyazott", vagy háttal egy fatörzshöz ülve, éles körmű mancsaival tartotta távol magától az ebeket, amelyek már egy máshangú ugatással jelezték, hogy az onca helyben van. Akkor kellett árkon-bokron, tövises bozótokon, horgoslevelű sásokon keresztül futva megközelíteni és mindezt 40°C hőségben! A kutyák által körülugrált vad ösztönszerűen megérezte, hogy a valódi ellenség nem a kutya, hanem az ember. Szása lassan közeledett, a „zagaia"-t - melyen félméterre a hegyétől egy keresztrúd volt megerősítve - kezében tartotta. Már hosszú évek gyakorlatából tudta, hogy mikor érkezik el a pillanat, amikor az onca a vadászra ugrik. Akkor a bot végét a földhöz támasztva úgy tartotta, hogy az ugrással felnyársalta magát az onca. Fontos volt, hogy a kés hegye a párduc nyakán, vagy a szügye elején hatoljon be a testbe. Ehhez nemcsak remek reakcióképesség, nagy bátorság, de nagy erő is kellett. Ha nem tartott volna eleget eléje, bizonyára a rövidebbet ő húzta volna, és testalkata ellenére egy 200 kilós macska feldönthette, agyonmarhatta volna. Ilyen vadászaton soha nem vettem részt, de vitathatatlan a módszer sportszerűsége. Két barátom még ma is ehhez hasonló módszerrel vadászik, de a lándzsaféle helyett egy nagy kaliberű revolvert használ. Ez se kutya...! Az említett barátok egyike, akit nemrég meglátogattam pantanali birtokán, hosszasan mesélt nem mindennapi élményeiről, amelyeket már Kelet-Afrikában, Mozambikban is átélt. Egy ismert nevű angol család harmadszülötteként nem reménykedhetett sem címre, sem nagyobb földi javakra, így hát beállt „fehér vadász"-nak, aki a külföldi vadászvendégeket kíséri. Ezek a „white hunter"-ek szervezték meg a vadászatot, szerződtették a teherhordókat, nyomozókat, vásárolták meg előre az élelmet, a sátrakat és az egyéb szükséges kellékeket. Múltak az évek, összetársult egy jó barátommal, Jorge Alves de Limával és anyagilag kezdtek megtollasodni. Akkortájt elkezdődtek a politikai eszméktől fűtött, országon be-