gróf Károlyi Lajos: Élmények visszapillantások - Fejér Megyei Levéltár közleményei 25. (Székesfehérvár, 1998)
Säo Paulo,a nagyvárosi élet
tot okozva. Egy csőszerű nyíláson keresztül lélegzik. Az ezáltal elcsúfított bőrök természetesen értékükből is veszítenek, és az egyedüli orvoslás az, hogy a szarvasmarhákat időnként egy zsilipszerű fürdőn kell keresztülhajtani, amiben valamilyen vegyszer van. Amikor ez a pondró elér egy kitapogatható nagyságot, akkor egy lassú, de erős nyomással ki lehet a légzőlyukon nyomni, amit az itteni kutyák vinnyogva bár, de eltűrnek. Ha egy embert szúrt meg ez a légy, akkor egy vastag szalonnadarabot kötnek a légzőnyílásra. Amikor a légy egy új „szelelőt" nyit magának a szalonnában, egész egyszerűen le lehet venni és elégetni. Sok volt az itteni folyókban egy pirarucu nevű, harcsára emlékeztető hal, amelynek súlya gyakran eléri a 100 kg-ot is. Szívesen fogtam volna ilyen halat, így megtanácskoztam a többiekkel az ügyet. A magammal hozott negyvenes nylon zsinórt összefontam háromszorosan kétszer is, és az így nyert zsinór megfelelt a 240-es damilnak. Végére egy sodrott acélhuzal került egy cápának kovácsolt horoggal. Ez utóbbit beágyaztuk egy ökörszívbe, és arra egy öreg harisnyát húztunk, hogy a kis halak meg ne egyék a húst. Ezzel a köteggel kieveztem a kis folyó közepére és ott elsüllyesztettem, a 'nylonkötél másik végét egy parton álló fához erősítettem. Másnap mentem megnézni az eredményt; a kötél ott, ahol az acélhuzalhoz volt csomózva, egész egyszerűen el volt szakítva, nem harapva. Micsoda hal lehetett ez? A hibás persze én voltam, mert nem egy fatörzshöz, hanem egy rugózó vastag ághoz kellett volna kötöznöm, de mégis bosszantott. Napokig tartott a 2300 kilométeres autóút haza, Sâo Paulóba. Óraszám nyeltük ismét a vörös port, amely vastag kéregként rakódott le a melegtől izzadó arcunkra. Egyik pihenőnél kértem a „bárban" egy pohár ásványvizet, mivel csapvizet nem ajánlatos inni. Kérdeztem, mennyivel tartozom, de a csapos végignézett rajtam és így szólt: „Ingyen, te koszos féreg!" Egyik, nálam jóval idősebb társam mesélte, hogy ismerte a híres Szását, aki csak egy bambuszbotra erősített szuronnyal, a „zagaia"-val vadászta az oncákat, az itteni párducokat, amelyek súlya gyakran eléri a 200 kg-ot. Szása egy két méteres orosz volt, akit a sors 1917 után Dél-Amerikába sodort. Először mint cirkuszi díjbirkózó kereste mindennapi kenyerét, de amikor egyik ellenfelének véletlenül kitörte a nyakát, tanácsosabbnak vélte Paraguayból meglépni. Akkortájt jött Pantanalba, ahol csak az