gróf Károlyi Lajos: Élmények visszapillantások - Fejér Megyei Levéltár közleményei 25. (Székesfehérvár, 1998)

Säo Paulo,a nagyvárosi élet

tók, ide még nem érkeztek meg. Valamelyik mellékutcában - a tolongás után ítélve - egy zsibvásári lövölde nagy népszerűségnek örvendhetett. Odaálltam és sokáig nézegettem a célokat, díjakat, puskákat, és feltűnt, hogy milyen kevesen nyernek. 22-es, elég kezdetleges kivitelű golyóspuskákkal lőttek, a távolság 10-12 méter volt. A brazil „interior" férfilakosai általában jól tudnak golyóval lőni, tehát valami trükk lehetett abban, hogy a nyeremények olyan szórványosak voltak. Célként szögekre fűzött, megvilágított cigaretták, vagy egy szökőkút vízsugarai között ugráló pingponglabda és hasonlók szolgáltak, de úgy felállítva, hogy a golyó - pardon, lövedék - találati helyét nem lehetett látni. Felfedeztem egy jól látható falrészt, és amikor a bódétulajdonos másokkal volt elfoglalva, kétszer vagy háromszor lőttem e foltra. Könnyű volt rájönni, hogy a légy vagy irányzék - valószínűleg mind a kettő - tudatosan el lettek eredeti helyükről mozdítva, és ezért hordott az „én puskám" balra fel. Ezt tudva a többi már gyerekjáték volt, és a konkurenciát ámulatba ejtette a babák, bokréták, vörösborok általam nyert tömege. A számomra haszontalanokat rögtön elajándékoztam, és így a „gringó" bizonyos jóindulatra számíthatott a publikumnál, de nem így a tulajnál. Felajánlottam neki egy utolsó lövést „dupla vagy semmi" díjazási alapon, amibe nem volt hajlandó belemenni, de már így is annyi vörösbort nyertem, hogy azt egy hét alatt sem tudtam volna egyedül meginni. Tekintve, hogy az irányzék elállításával nemcsak hogy csalt, de még egy megnyert borosládámat is el akarta sinkófálni, nem láttam semmi okot, hogy ezt neki vissza ne fizessem. A körülöttem állóknak, akik már mind egy csomó pénzt hagytak a bódésnál, elmagyaráztam az egészet, s a céllövöldés épp csak megúszta a megruházást. A bort szétosztogattam, és új barátaimmal lármásan jártuk a sötét sikátorokat, míg végül is egy lebujban lyukadtunk ki. Utolsó emlékem egy sörösüvegeken kézállást produkáló meztelen delnő volt. Az új barátok egy halász-vadász kirándulást szerveztek, amely bár eredménytelen, de annál mulatságosabb volt. Dzsipekkel mentünk a „Pantanal"-ba, amelynek területe nagyobb, mint Hollandia és Belgium együttvéve, és amely fél évig víz alatt áll. Ilyenkor a vad ugyanúgy, mint az elvadult szarvasmarha a sok százezer kisebb-nagyobb szigetre húzódik vissza. Ott láttam első mocsári szarvasomat, az első capyvárát, amely a világ