gróf Károlyi Lajos: Élmények visszapillantások - Fejér Megyei Levéltár közleményei 25. (Székesfehérvár, 1998)

Säo Paulo,a nagyvárosi élet

na ez jól kezdődik! Körülsétáltam a pár száz méteres keskeny szigetet, megcsodáltam egy fát, melyen tucatszám lógtak a szépen fonott zsákszerű fészkek, a kolibrik sokaságát, és egy másfél méteres, karón lógó, száradó harcsaszerü halat. Ebédre megint hal, utána az elengedhetetlen, sziesztának nevezett időpocsékolás. A nap majdnem merőlegesen tűző sugarai olyan erősek voltak, hogy az árnyékos tornácon sem tudtam kalap nélkül ülni. Nagyon meleg volt, de a levegő nem volt olyan párás, mint Rióban. Végül is hosszas paláverezések után elindultunk, mindegyikünk egyegy „pilótával", a csónak kormányosával, a horgászholmikkal felszerelve. Az itt használt csónakok fatörzsből kiégetett és kivájt lélekvesztők, nagyon billenősek voltak, így a csónak alján kellett ülni, egy a halászathoz nem túl ideális pózban. Elöl ült a halász, hátul a „pilóta". A rövid és merev botokkal dobni nemigen lehetett, főleg „trolloztunk" (a csalit a csónak után húzzák), a 10-15 centis, egyhorgos ezüstkanalat magunk mögött húzva. Hogy a zsinór fel ne csavarodjék tengelye körül, három rézforgót használtunk egymástól 30 cm távolságra, de ezeket nem a nylonhoz kötöttük, hanem a piranhák miatt az acéldróthoz. Ott halásztunk, ahol a mi folyónk a Parana folyóba torkollott, amely itt 10001200 m széles és a torkolatnál, a sziklák között örvényes és sebes folyású volt. Mindegyik csónakban - rögtön már az első menetben - fogtunk egyegy halat. Az enyém súlyát rég elfelejtettem, csak arra emlékszem, hogy a hossza vagy négy és fél arasz volt. Először úgy találtam, hogy barátaim túl vastag zsinórral, túl nagy horgokkal, sportszerűtlenül horgásznak, de nem telt el hosszú idő, mire beláttam, hogy tévedek. Az első douradot ugyan kifogtam, de a következő kettőt elvesztettem. Hármas horgaim egészen egyszerűen túl gyengék voltak. Kiegyenesedve, összelapítva nem tartották meg ezt a jól küzdő halat. Az est beálltáig horgásztunk, mindegyikünk nagyon eredményesen. A halakat beküldtük egy, a Parana partján fekvő városba, ahol eladásukkal a benzinköltségek egy részét fedezni tudtuk. Két-három ilyen horgásznap után a többiek elhatározták, hogy ugyanezt a halat más módszerrel próbálják kifogni, ezt az eljárást „rodada"-nak nevezték. Ez abból állt, hogy egy négy méteres bambuszrúd végére egy három és fél méteres acélhuzalt erősítettek, annak végére majdnem tenyér nagyságú horgot, majd ezt egy bizonyos halfajta húsába beágyazták úgy,