gróf Károlyi Lajos: Élmények visszapillantások - Fejér Megyei Levéltár közleményei 25. (Székesfehérvár, 1998)

A Campos do Jordao-i hegyek között

kedett, mintha ő lőtte volna meg a galambot, én pedig alig győztem fogadni a gratuláló kézszorításokat. Az egyik újságíró később szabadjára engedte élénk fantáziáját és latinosan kicifrázva írta meg ezt az esetet lapjában, engem - minden bizonnyal a hatás kedvéért - grófból herceggé léptetve elő. Ez az alpári „sajtókonferencia" juttatta eszembe, hogy mennyire hiányzik már, hogy ezen a fazendán alig űzhettem kedvenc sportomat, a vadászatot. Lehetőség bőségesen akadt volna, mert az erdőkben sokféle vad volt honos, de idő híján nem élhettem ezekkel a lehetőségekkel. A véletlen folytán a sors egy kivétellel szolgált. Járhatóvá kellett tennem egy évtizedek óta benőtt, elmosott és használatban nem lévő utat, amely a század elején Dél-Minast és Säo Paulo államot kötötte össze. A polgármesteri hivataltól kikölcsönzött útgyalukat és hernyótalpas nagy Caterpillar traktorokat használva nehéz fába vágtam a fejszémet. Erdőborította hegyeken keresztül vezetett az út. Tennivalóm bőven volt, reggeltől estig, sőt néha napokon átjártam a terepet, lóháton, gyalogszerrel és néha dzsippel. Minél távolabb került az ember a civilizált világtól, annál megértőbbnek és segítőkészebbnek bizonyult az ottani munkás, feltehetően azért, mert tudták, hogy az őserdő mélyén teljesen egymásra vagyunk utalva. Tartották magukat hagyományos, erkölcsi rendjükhöz, a lopást ott és akkortájt alig ismerték, és ha nagy ritkán mégis valaki lovat, birkát, vagy marhát lopott, az tettéért majdnem mindig halállal fizetett. Egy este messze, benn a vadonban egy favágótelepen ért a napnyugta. Egy kis üzlethelyiség padlóján dőltem le, nyergemet használva párnaként. Fáradtságomban - a kemény fapadló ellenére - rögvest elaludtam. Az éjszaka közepén szokatlan lármára ébredtem. A kutyák eszeveszetten csaholtak, a tyúkok kétségbeesve kotkodácsoltak, és egy bárány szünet nélkül bégetett. Kíváncsiságból nyitottam ki az ablaktáblákat, és nem tudtam a szemeimnek hinni. A 4-5 ház között, a tisztás közepén, a telihold ezüstös fényében házamtól alig 40-50 lépésre egy párduc állt, farkával idegesen csapkodva. Puskám nem volt, csak revolverem, azzal lőttem. A párduc magasba szökött, majd visszazuhant és mozdulatlanul feküdt a kis tér porában. Kisiettem és lövésre készen tartott revolverrel óvatosan közeledtem a fekvő „oncához". Az óvatosság felesleges volt, ott feküdt kimúlva, a 32-es lövedék hi-