Bordi Imre: A gulag rabja voltam - Fejér Megyei Levéltár közleményei 19. (Székesfehérvár, 1995)

A szakadó esőben majd egy órát meneteltünk, mire megérkeztünk. Egy nagy barakktáborral kiegészített laktanya-féle épületcsoport előtt álltunk meg. Körben a kerítésen őrtornyok. Nem volt barátságos, de mi mégis bekívánkoztunk, mert már nem volt egy száraz cérnaszál sem rajtunk. Jó 2-3 órás várakozás után, - már kezdett szürkülni - kinyílott a kapu. Ismét a po pijaty, de a bőrig ázott elcsigázott emberekkel nehéz volt szót érteni. Nagy nehezen beszámoltak a kapun. A kaputól egy sorompóig mehettünk. Amikor a kapu mögöttünk bezárult, felnyitották a sorompót, s kezdődött újra a számlálás. így adta át a foglyokat a külső őrség a belső őrségnek. (Ez a rituálé végigkísért egész lágeri életemen.) Betereltek minket egy nagy betonhodályba, azt elhagyni tilos volt, oda nem jöhetett senki. A hírek szerint másnap kezdődik majd a tételes átvétel a „po gyelán" vagyis ügyirat szerint. A zsúfoltság akkora volt, hogy lefeküdni nem lehetett. Ha valaki felállt ültéből, hogy a parasora menjen, az már nem találta meg a helyét. Az átázott ruhákból elviselhetetlen gőz szabadult fel. Szinte fuldokoltunk, de ablak, ajtó nyitásáról szó sem lehetett. A másnapi átvételt nem kapkodták el. A listába vétel 2-3 napig tartott, és folyamatosan költöztették át a foglyokat más barakkokba. Itt már sajnos köztörvényesek közé kerültünk, ami nagyon megkeserítette amúgy sem rózsás életünket. Ekkor még együtt voltunk Prókai Pistával és Bondár Gyulával. Szerencsénkre, nekünk semmi értékünk nem volt, így a tolvajoknak nem váltunk célpontjaivá. A fosztogatások, verekedések, lopások mindenórások voltak. Körülbelül egy hét telt így el, semmittevéssel, a lágerélettel való ismerkedéssel. Itt találkoztunk először litvánokkal és észtekkel. Szeptember első napjaiban röppent fel a hír, etáp lesz! Felgyorsultak az események. Listákkal lótottak-futottak a tisztviselők. Csoportosították az embereket, s átterelték őket úgynevezett áteresztőbarakkokba. Bondár Gyula került először etapba, aztán Prókai Pista és én. A sopronkőhidai etapból mindössze ketten voltunk magyarok. Szerencsénkre velünk maradt Misa is, akivel még Pesten barátkoztunk össze, ő szerezte az információt, hogy a mi etapunk célja az 501-es építkezés, mely a messze északon, a Pecsora vidéken van.