Bordi Imre: A gulag rabja voltam - Fejér Megyei Levéltár közleményei 19. (Székesfehérvár, 1995)

zényelteknek nem kellett kimenni dolgozni és rendszeresen leesett valami ki pótkoszt, egy-egy tányér leves, vagy kása. Én egy Bikov nevű 35-40 éves orosz nemzetiségű kályhás mellé kerültem. A meszes vödröt vittem a mester után minden étkeztetést követően a konyhába, és ha a katlanra, vagy az osztó-tálaló falára csöppent valami, lemeszeltük. Naponta le kellett meszelni a kocsigárkát, ti. a fűtőhelyiség falát, ahonnan a konyhai üstöket fűtötték. Ezért a szakácstól kijárt egy jó adag leves, meg kása. Utána a barakkokban javítottuk a kályhákat. Ha rendes volt a barakksztarsoj, és mi is alaposan összetakarítottunk magunk után, ott is csurrant-cseppent vagy egy adag kenyér, vagy egy vacsorakása. Hasonló volt az eset azoknál is, akiket a mosodába, fürdőbe stb. osztottak be. Ezzel aztán 1-2 hét alatt egy kicsit talpra tudott állni a beteg és újra dolgozni lehetett (kellett!). De így is nyereménynek számított, mert újra idézem a lágeri bölcsességet: „Egy nap lógás egy hónappal nyújtja meg az életet." Ekkor történt, hogy a tőlünk kb. 5 km-re lévő köztörvényes női láger parancsnoka segítséget kért a mi parancsnokunktól, aki ez időben egy őrnagynő volt. Az ott épített új barakkba kellett volna kályhát rakni, de nem akadt szakembere. Bikovot és engem vezényeltek ki vödrökkel és szerszámokkal 3 napra. Két katona kísért át bennünket a női lágerbe. A nők, amikor meglátták, hogy milyen állapotban vagyok, elszörnyülködtek és leküldték a kocsigárkába, hogy csak pihenjek, majd hoznak ők segédmunkást a mesternek. Adtak egy nagy tányér húsos kását, jóllaktam, jól éreztem magam, és abban a hitben aludtam el, hogy 3 napig a mennyországban leszek. Egyszer csak azzal ébresztettek, hogy szedelőzködjek, mert megyünk haza. Azt hittem végigaludtam a 3 napot. Az igazságot az úton az őr noszogatására Bikov mondta el. Azzal kezdődött, hogy a mellé beosztott segédmunkás nő megkérdezte, hogy „ennél-e valamit?" Az igenlő válasz és az étel elfogyasztása után a nő benyújtotta a számlát, hiszen ők igen nagy férfihiányban szenvedtek. Mivel Bikov nem olyan állapotban volt mint én, s a nőhiánytól ő is szenvedett, örömmel egyenlítette ki a számlát. Rögtön ezután, ez a segédmunkás eltűnt, jött egy másik, aki rövid ideig tartó munka után megkérdezte: „ennél-e valamit mester?" Ezután kísértetiesen ismétlődött az