Bordi Imre: A gulag rabja voltam - Fejér Megyei Levéltár közleményei 19. (Székesfehérvár, 1995)

megrakott vagonok a folyó közepére, s ott bele a lékbe. Jég nélkül többszörös feladat lett volna a folyó elterelése. Mi másképpen segítettünk. Egy alkalommal a folyóhoz kellett mennünk. Több uszály téglát hoztak, azt kellett kirakni. (Úgy látszik kísért a tégla! Északon is emlékezetessé tette a tégla néhány napomat.) A mi csoportunk, csupa akkurátus ukrán, meg litván, meg mi hárman magyarok a parton szépen összeraktuk a kihordott téglát, külön a törötteket stb. A másik uszályosok meg csak ömlesztették ki a téglát, azt is összetörve, ami épen érkezett. Vártuk az esti munkaátvevőt és bíztunk abban, hogy a szép munkáért esetleg dobávkát (ételpótlék) is kapunk. Este jött a prarab, és csak az uszály oldalán lévő mércét nézte meg. Azt ugyanis, hogy mennyit emelkedett az uszály. Nagyon keveslette munkánkat így csak strafnoj pajokra (büntető adagra, vagyis 35 dkg kenyérre) volt elég a teljesítményünk. Ebből tanulva másnap átszerveztük a munkát. Hárman az uszály víz felőli oldalán egyenesen az Angarába dobálták a téglát, s csak a többiek hordták az anyagot a partra. Estére a prarab nagyon elégedett volt a teljesítménnyel. Ez a pocsékolás volt jellemző mindenütt. Ott annyi anyag tönkrement, amennyiből még egy Bratszkot fel lehetett volna építeni. Utak nem voltak. Ha egy gépkocsi kátyúba süllyedt, és faház elemeket szállított, azt rakott a kerék alá, ha betonvas volt a közelben, akkor azt. Az ömlesztett cementet szabad ég alatt tárolták, egy eső teljes szállítmányokat tett tönkre. De nemcsak a mi szívünk nem fájt ezért, az ott dolgozó szabad munkavezetők sem mutatkoztak különbnek. Mentek a felajánlások, nem számított a foglyok verítéke, csak haszna, és értelme nem volt ennek a munkának. Negyedik szibériai lágerem. 1950 augusztustól 1951 áprilisig Nyár végén ismét etapba kerültem. Visszavittek Taj

set felé kb. félútnyira. Megint egyedül maradtam magyar. Délután érkeztünk,