Zsigmondy László: A 2. magyar hadsereg a Szovjetunió elleni háborúban 1942-1943 - Fejér Megyei Levéltár közleményei 18. (Székesfehérvár, 1995)

Függelék

Zsigmondy is kellőképpen vázolja a magyar hadsereg fegyverzetének korszerűtlenségét. Több helyet érdemelt volna azonban a lőszerrel való ellátás kérdése. Pl. az a körülmény, hogy annyira hiányos volt a lőszerellátás, hogy azt a hadtest- és a hadsereg-parancsnokság szabályozta, hogy az arcvonalba bevetett lövegek naponta hány darab gránátot lőhetnek ki. Nem a helyzet, hanem a gazdálkodás. Nem kapott kellő helyet az sem, hogy az összekötő szolgálat (német-magyar parancsnokságokon) mennyire nem állt a helyzet magaslatán. Ha nem kerültem volna 1943. március elején a német OKHhoz összekötő vezérkari tisztként, akkor is tudnám, hogy mennyire értéktelen volt az az együttműködési alap, hogy a német legfelső vezetéssel a katonai attasénk volt a főkapocs. Homlok vezérőrnagyot és helyettesét (Sziklay ezredes) félrevezették a napi rendszeres tájékoztatásokon a német attaséosztály közegei. Nemcsak a mienket, a finnekét, bolgárokét, olaszokét, románokét is. Ami a hadsereg-parancsnoksággal összeköttetésre hivatott Witzleben törzset illeti: alapvető feladata a szervezés és alapvető elvek közötti különbségek okozta nehézségek kiküszöbölése, ezenfelül bizonyos dolgok „kitalpalása" lett volna a magyar hadsereg részére. Ehelyett: valamiféle tábori csendőrködés folyt, azt lestek Witzlebenék (a Heeresgruppe B utasítására), hogy mikor, hogyan szabotálunk mi, magyarok. A valóság még számos olyan tényezőt tartalmaz, amit nem írtak le sehol, semmiféle naplóban, harctudósításban sem. Amilyen tényezők azonban megvoltak, sokszor meghatározó jellegűek. Gondolok itt a Witzleben törzs arisztokratáktól hemzsegő jellegére, a velük cimboráló magyar konyakozó partnerre... Menjünk tovább: kevés szó esik, illetve egyáltalán nem esik szó arról, hogy micsoda bűnös szörnyűség volt a magyar legfelső vezetés részéről az, hogy a nem szívesen és a tudatosan áldozatként kiküldött 2. magyar hadsereget már eleve „leírták". Lehet, hogy Lóskay ezredes megbocsáthatatlanul kíméletlen rendszabályokat alkalmazott a visszavonulás megfékezése során. Mégis: amit ő mond az egyik jelentésében -helytelenül küldték ki a bakákat, de ha már egyszer itt vagyunk, meg kell tenni mindent értük- nos: milyen címen kárhoztathatta az a legfelső vezetés a doni hadsereg pánikba esett visszafutó katonáit, amely vezetés képes volt arra, hogy kijelentse (egymásközt), hogy jó, kiküldtük ezt a hadsereget, de azután ezzel kész is. Semmi mást nem adunk. Még azt sem, amire ennek a hadseregnek nélkülözhetetlenül szüksége van.