Zsigmondy László: A 2. magyar hadsereg a Szovjetunió elleni háborúban 1942-1943 - Fejér Megyei Levéltár közleményei 18. (Székesfehérvár, 1995)

Függelék

vasas azonban csalódást okozott bennem. A vereség igazi okairól semmi mondanivalód nincs? Hozzászólásod majdnem kizárólag arra a jelentőséggel nem bíró adminisztratív tevékenységre vonatkozik, amelynek előadója voltál a 2. hadsereg-parancsnokság törzsében. Ennek semmi kihatása nem volt a csata sikerére vagy elvesztésére. A csatavesztés okai a hadsereg-parancsnokság lehetőségén és hatáskörén kívülállók voltak. Tájékoztatásodra közlöm, hogy tanulmányomat csak fogalmazványnak szabad tekinteni. Az előszóból sajnálatomra kimaradt, mikor, hol, milyen beosztásokban szerepeltem a 2. hadsereg kötelékében 1942-1943-ban. Ez félreértésre adhatott alkalmat. Amikor 1981 elején a tanulmány fogalmazványát gépeltem, hirtelen súlyosan megbetegedtem, s úgy éreztem, hogy a betegségből többé nem fogok felépülni. Ezért, hogy kutatómunkám kárba ne vesszen, a fogalmazványt azonnal kiadtam sokszorosításra. Sem lektorálásra, sem nyomdakész tisztázat elkészítésére nem volt lehetőségem. Tudd meg tehát, hogy 1942-1943-ban a 2. hadsereg kötelékében a IV. hadtest hadrendjébe tartozó 10. könnyű hadosztály vezérkari főnöke voltam, s ebben a minőségemben küzdöttem végig a doni csatát. A csata lezajlása utáni hetekben rendelettel kerültem a hadsereg-parancsnoksághoz mint a hadműveleti osztály (La.) vezetője. Ebben a minőségemben maradtam 1943 nyaráig. Jányval és Kovács Gyulával dolgoztam együtt mindaddig, amíg ők hazautaztak, s én még egy ideig kint maradtam a keleti fronton. A hadsereg-parancsnokságnál volt időm arra is, hogy a hadseregparancsnokság korábbi iratait áttanulmányozzam. Alaposan ismertem a doni csata idején és előtte keletkezett iratokat. Tagja voltam annak a Honvéd Vezérkar főnöke által kinevezett bizottságnak is, amelynek feladata volt a 2. hadsereg veresége okainak kutatása, valamint az összes magasabb parancsnokok, ezred- és zászlóaljparancsnokok, vezérkari tisztek tevékenységét, felelősségét a csata idején kivizsgálni és elbírálni. Különös megelégedéssel tölt el az a tudat, hogy a csapat közelében küzdhettem végig a doni csatát. Sokban osztottam a csapat minden fáradalmát és viszontagságát. Fáztam, éheztem, nélkülöztem, nyomorba dőltem, gyalog masíroztam az orosz hómezőkön. De senkit fel nem koncoltam, felkoncolásra parancsot nem adtam. A csata hevében adódott olyan harchelyzet is, amikor különösen veszélyes helyzetben hirtelen összegyűjtött csapat élére álltam, azt támadásra vezettem, ami által a veszély elhárult. Ilyen lehetősége ke-