Zsigmondy László: A 2. magyar hadsereg a Szovjetunió elleni háborúban 1942-1943 - Fejér Megyei Levéltár közleményei 18. (Székesfehérvár, 1995)

Függelék

Vezetés: csapat- és zászlóalj-parancsnokok (törzstisztek) esetében nemcsak az volt a baj, hogy ezek zömükben már törődött (fizikai állapotú) idős emberek voltak, hanem és elsősorban: a nem kívánt háborúba vonakodva be nem lépő fiatalabb és jobb képességű törzstisztek helyett olyanok mentek, akiknek a hadműveleti szolgálatra szükségük volt, a későbbi előléptetések alapját képező „pontszám" miatt. Alsó vezetők (alosztályparancsnokok) zömükben továbbszolgáló próbaszolgálatos, tartalékos, sőt: póttartalékos tisztek, méghozzá: a furcsa mozgósítási megoldás folytán alárendeltjeiket nem ismerő parancsnokok voltak. Nagyon lényeges: (amit senki sem említett meg) a váltás kilátásba helyezése már az induláskor. A felső katonai vezetés érezte, hogy mennyire áldozatnak érzik magukat a harcosok, ezért megnyugtatásuk végett kilátásba helyezte a rövid idő után végrehajtandó váltást. Vajon elvárható-e egy katonától, hogy ne mindig a váltásra gondoljon, hogy a nehéz helyzetben ne az életének és épségének megtartására koncentráljon, és ne számolja a még kint töltendő napokat? A szervezést alaposan ismerteti Zsigmondy. Csupán annyit jegyzek meg, hogy nem érzem kellőképpen kidomborítva azt a két tényezőt, amelyek elkerülhetetlenül megalapozták nemcsak a vereséget, hanem a katasztrófát, a pánikot is. Először is: a páncéltörő fegyverek hiánya. Hiány az is, ha van fegyver, de az hatástalan. Szándékosan dugja be a fülét és takarja el a saját szemét az a vezető , aki arra épít, hogy a harcos majd bevárja az ellenséges harckocsit, amíg az olyan közel nem ér, hogy a páncéltörő ágyújával kilőheti (50-100 m-re tőle), vagy egészen közelre, hogy kézigránátköteggel semmisítse meg. Eltekintve attól, hogy a vitézség hangoztatása mellett ilyen bűnös elvárás tűrhetetlen, ennek a megoldásnak egyszerűen elébe vág -és vágott is a valóságban a szovjet támadó- az ellenséges harckocsi, amelynek fegyvere többszáz, sőt 1000 m távolságból biztonságosan és egyszerűen kilövi a magyar páncéltörő ágyúkat, vagy, azt is megteheti, hogy azokat megkerüli és oldalról, hátulról legázolja. A másik végzetes, a katasztrófát determináló tényező a hadsereg „fogatoltsága". A fogatolt vonatjármű (országos jármű = 2 lóval vontatott szekér) 4 mázsát szállít. Minthogy a lótáp helyszíni beszerzése (zab) nem lehetséges, a lovak megeszik azt, amit vontatnak, másra nem igen marad hely, illetve teherbírás. Amint pedig beáll az orosz tél, a lovak éhezése következik be, még akkor is, ha az utánszállítás mű-