Hollósy-Kuthy lászló: Élményeim a második világháború alatt 1939-1945 - Megyei Levéltár közleményei 14. (Székesfehérvár, 1989)

V. Végakkordok

ség. Eddig ugyanis sok német panasz hangzott el az amerikaiak felé, hogy amagyarok lopnak. Ilyen hírben állottunk. Tehát kivetjük azokat, akik lopnak. Átadtuk az illetőt az amerikaiaknak. Még sajnáltam is, mert talán egy csínyért hosszabb ideig ült. A magyarság érdekében azonban meg kellett tenni. Az illető néhány nap múlva visszajött azzal, hogy szegény „éhes volt". Ezek után láttam, hogy fegyelmi ügyekben nem lehetett rájuk számítani. A járásnak magyar orvosfőnöke egy fiatal orvos lett, a többi tapasztaltabb, arra valók megkerülésével. Egyszerűen azért, mert tudtomon kívül jelentkezett az amerikaiaknál és valami összeköttetés révén kineveztette magát. Az amerikaiak a magyar településeket egyénileg látogatták meg. Ilyenkor lovakat, gépkocsit, ízlésük szerint, mindent papír nélkül vittek el. Ezen értékek további sorsáról nem tudtam semmit. A másik nehézséget a magyar emigránsbetegség okozta. A gyökér nélküli magyar csak magát nézte. A közösségért csak kevesen voltak hajlandók áldozni. Nem ismert magyar tekintélyt. Veszekedett még a testvérével is, egy darab kenyérért. Feljelentették egymást, de nem nálam, hanem az amerikaiaknál. Amikor pedig az amerikaiaktól tudomást szereztem, hogy az egyik magyar tényleges tiszt a másikat az amerikaiaknál feljelentette, bevallom, sírva fakadtam. Hogy ki, mikor szúrja le képletesen a másikat és engemet is, nem tudtam. Lehetett az bárki bármikor, amikor érdekei megkívánták. De ezek a fogyatékosságok nem voltak általánosak, inkább egyesek, a hangosabbak voltak ilyenek. Zömmel a magyarok rendesek, magyarságukhoz méltónak bizonyultak. A magyar, főleg a földmíves nép, amint lehetségessé vált, haza akart menni. Nem használt itt semmi beszéd, hogy együtt menjünk haza, hogy az amerikaiak az egyenként menetelüket lefogják. Végül is kértem a haza igyekvőket, ne titkolják a hazamenési szándékukat, élelemmel láttattam el őket. A bajoroknál kellemetlen idegenként szerepeltünk. Még a magyarországi sváb testvéreik sem képeztek kivételt, ezek is nagyon panaszkodtak. A bajorok azon voltak, hogy mielőbb szabaduljanak tőlünk, ilyen volt minden magatartásuk. Már 1945. júniusban jelentések érkeztek arról, hogy a magyaroknak nincs német fizetési eszközük, márkájuk, és nem tudják a német élelmiszerjegyre járó élelmet sem megvenni. Tudomást szereztem arról, hogy kb. 50 km távolságban, Dingolfingben a magyar pénzügyminisztérium egy kirendeltsége működik, ahol pengőt márkára lehetett átváltani. Ezért elhatároztam, hogy odamegyek és szerzek márkát a magyarok részére. Gépkocsit az egyik magyar táborból szereztem, üzemanyagot az amerikaiaktól kaptam. Magammal szándékoztam vinni egy gazdászati tisztet, hogy a pénzügyi műveletnek megadjuk a hivatalos formát. 1945. július 21-én reggel, fenti célból, tényleg útbaindultam egy gazdászati főhadnaggyal. Szép időnk volt, az otthoni viszonyokról beszélgettünk. Féltünk, mert az amerikaiak több helyen igazoltattak, sőt, egy helyen pengőt,