Hollósy-Kuthy lászló: Élményeim a második világháború alatt 1939-1945 - Megyei Levéltár közleményei 14. (Székesfehérvár, 1989)
IV. Az utolsó katonai szereplésem
den támadólagos fellépéstől tartózkodjunk. Bármilyen oldalról (orosz, német) jövő támadást azonban vissza kell vetnünk. Tehát határozott parancs, de semmi se történjék. Egyszerű megoldás is adatott volna személyemre, itthagyni csapot-papot, beteget jelenteni és hazamenni, de ezt nem tehettem. Október hó 16-án reggel parancsnokaim jelentik, hogy a hadtest visszavétele az Árpád-állásba az éjjel simán ment végbe. Újból felkeresnek az alárendelt parancsnokok és előadják kételyeiket. Láttam azonban azt, hogy nem igen van kiút. Az oroszokhoz való átállástól az ilyen előzmények és ismeretlen feltételek mellett, a fegyverszünet megkötése nélkül mindenki húzódott. Olyasvalamit elrendelni, akarni és szorgalmazni, amire sem a kormányzó, sem a hadseregparancsnok nem mert, vagy nem tartotta célszerűnek parancsot adni, nem láttam indokoltnak és kivihetőnek. Csak egyszerűen az ellen fordulni, akivel évek óta váll-váll mellett együtt harcoltunk és barátkoztunk a katonabecsületet sértette, kétséges kimenetelű is lehetett és nem látszott bármilyen biztosítékot nyújtani az ország jobb jövőjére nézve. Ilyen kísérleteknél a teljes felbomlás, két pártra szakadás rémével is számolni kellett. Délután már sötétedett, amikor felhívott távbeszélőn Székely vezérkari ezredes 142 , a hadműveleti osztály vezetője, a hadsereg-parancsnokságtól. Kért, hogy okvetlen fáradjak be a hadsereg-parancsnokságra, Beregszászra. Kérdeztem, hogy miért? Távbeszélőn nem mondhatta meg, csak jöjjek be minél előbb, volt a válasza. Kb. kettő órai út után beérkeztem gépkocsin Beregszászra. Itt Székely az alábbiakkal fogadott. Miklós Béla vezérezredes, hadseregparancsnok, Kéri Kálmán, a hadsereg-parancsnokság vezérkari főnöke és még egy-két kísérő a mai nap folyamán, itt és itt, átmentek az oroszokhoz és elmondotta átmenetelük ismert körülményeit. Ez teljesen titokban, leplezve, anélkül, hogy bárki is tudott volna róla, történt. Kérdeztem: hagyott-e hátra valamilyen parancsot, megbízott-e valakit helyettesítésével, jött-e Budapestről valami parancs? Nem! Csak az, hogy a hadsereg-parancsnokságot talán még ma, de legkésőbb holnap László Dezső vezérezredes 143 veszi át. Megállapítottam magamban az alábbiakat: semmi akadálya nem lett volna, hogy az átment hadseregparancsnok átmenetele előtt hadseregének akár szóbeli, akár lepecsételt írásbeli parancsot adjon. A parancsnok a hadserege éléről, mondhatni minden jó napot nélkül eltűnt. Ezzel, egy privát személlyé változott és megszűnt hadseregparancsnok lenni. Később beszélték, hogy a német által való letartóztatása már folyamatban volt. De ez se zárta ki a parancsadást. Újbóli megítélésem a következő volt. A hadsereg pillanatnyilag csak elenyésző kis részben nyilas és feltétlen németbarát. Mindezek dacára, határozott kormányzói parancs nélkül az oroszokhoz nem megy át. Ettől mindenki idegenkedett. Hiszen eddig, 2-3 éven keresztül az orosz, mint ellenség szerepelt. Azelőtt is mint rémet állították be. Hogy most már legjobb barátaink lennének, senki sem hitte. Ettől a megoldástól mindenki távol állt. Akkor a hadsereghez a nyilasok közelebb állottak, mint az oroszok. A hadseregparancsnokot utánozni, esetleg csak egyenként lehetett volna. Hogy mi válik
