Hollósy-Kuthy lászló: Élményeim a második világháború alatt 1939-1945 - Megyei Levéltár közleményei 14. (Székesfehérvár, 1989)

Bevezető (Szabó Péter)

és fizikailag is megrendítő hatással volt a harcok résztvevőire. Az emlékirat szerzője is az alábbi sorokban összegzi a honvédség e tragikus és végzetes végjátékát: „A csapat kifáradtan, kedvetlenül és hangulat nélkül harcolt. Odaszegezve védtünk, mindig aránytalanul kisebb erővel rendelkeztünk, mindig fegyverzetbeni hátrányban voltunk, saját harckocsit sohasem láttunk." A magyar királyi honvédség 1944-es, immáron az országhatárok - történelmi, majd a trianoni - védelméért folytatott harcait, néhány sikeres védelmi, elhárító harccselekményt kivéve az egyenlőtlen harc és szüntelen hátrálás, visszavonulás jellemezte. Románia 1944. augusztus 23-i kiválása a tengelyhatalmak táborából Magyarország szempontjából politikailag és katonailag egyaránt rendkívüli horderejű volt. Az a katonai elképzelés, hogy a szovjet hadsereget a Kárpátoknál fel kell tartóztatni mindaddig, amíg „Magyarország helyzete kedvezőbbé válik", nevezetesen megvalósul a magyar politikai és katonai vezetés ábrándja, az angol-amerikai csapatok valamilyen formában az ország területére érkeznek, összeomlott. A Vörös Hadsereg számára egy 300-400 km-es „kapu" vált szabaddá Erdély és a Kárpát-medence belseje felé. Ennek ellenére a magyar politikai vezetés még hitt abban, hogy a németek ígért katonai segítségével a szovjet erőket egy ideig fel lehet tartóztatni a Kárpátoknál, s az 1944. szeptember első napjaiban megalakult 2. hadsereggel megindította - a nyugati hatalmak által ellenzett - Dél-Erdély elfoglalását célzó szerencsétlen támadást. Az 1944 szeptemberi-októberi ún. tordai csata, az Erdély védelméért vívott harcok legfőbb eseménye, magyar szempontból kivételes haditett volt, a magyar királyi honvédség legsikeresebb, legnagyobb haditette a második világháború folyamán. Hogy az augusztus 23-i román átállás után, a kilátástalan hadihelyzetben nem omlott össze a Torda NY-tól 25 km-es sávban GerendKeresztúrig húzódó magyar arcvonal, sőt az erőviszonyok adta lehetőség végső határáig kitartott, az elsősorban a hadművelet súlyát viselő HollósyKuthy altábornagy vezette nagyváradi 25. gyaloghadosztály és a 2. magyar páncélos hadosztály érdeme. E Kárpátokból idevont seregtestek egy hónapon át ellenálltak a túlerővel rendelkező 2-3 szovjet és egy román hadosztály ismételt támadásainak. A szerző nagy elismeréssel szól volt hadosztályának az odavetettség reménytelenségében is helytálló tisztjeiről és legénységéről. Az a tudat talán, hogy a történelmi határ védelméért harcoltak, s lényegében a szülőföldjüket védték, az elhamvadt lelkesedést is felizzította tisztekben, katonákban egyaránt. Természetesen a háborúellenesség, kisebbfajta demoralizálódás különféle megnyilvánulásai is jelentkeztek, de ezek nem öltöttek tömegméreteket. Ezeket, a harc vállalásának erkölcsi tényezőit, akkori valójukban csak a történelmi múlt szellemiségének ismeretében értheti meg a ma embere. Ennek megértéséhez tehát ismerni kell a magyar nép, nemzet cselekvési és magatartási módját, a magyar történelem menetét meghatározó, évszázadokra vissza-