Bödő István – Czetz Balázs: „Ígéretekből nem lesz demokrácia!” Dokumentumok Fejér megye történetének tanulmányozásához 1945–1948 - Fejér megyei történeti évkönyv 29. (Székesfehérvár, 2009)
A FORRÁSKÖZLÉS SZEMPONTJAI
A FORRÁSKÖZLÉS SZEMPONTJAI A forráskiadás módszertana máig sok ellentmondást tartalmaz. Az elmúlt 80 év során megfogalmazódtak az egyes részterületekre vonatkozó forráskiadási ajánlások, valamint 1999 decemberében Budapest Főváros Levéltára és a Magyar Történelmi Társulat szervezett ebben a témakörben tudományos konferenciát,1 így azt is mondhatnánk, hogy ez a kérdés minden tekintetben szabályozott, ám a könyvesboltokba kerülő dokumentumkötetek eltérő színvonala bizonyítja, hogy ez koránt sincsen így. Különösen igaz ez a 20. században keletkezett források kiadása terén. A pártiratok kritikai kiadását segítendő 1986-ban jelent meg egy forrásközlési útmutató,2 az ebben foglaltak - eltekintve a politikai helyzet ihlette részektől,3 - kisebb nagyobb korrekciókkal a mai napig használhatóak. Ebben is, és az azóta megjelent valamennyi forráskiadási szabályzatban felhívják a közlő figyelmét arra a fontos tényre, hogy a szöveghű kiadás nem jelenti egyben azt is, hogy betűhíven kell közölni a dokumentumokat. A szöveget mindig az érvényben lévő helyesírási szabályok figyelembevételével kell megjelentetni. Ettől függetlenül számtalan példát találhatunk, arra amikor a szöveg gondozója az eredeti helyesírást megtartva közli a szöveget.4 Ugyanakkor a helyesírási hibák kritikátlan átvétele, a szövegek eredeti, betűhív közlése a mai olvasó számára rendkívül zavaró tud lenni. Arról nem is beszélve, hogy az írógéppel készített dokumentumok esetében joggal állíthatjuk, hogy a gépíró helyesírási készségét tükrözik a szövegek, nem pedig azét, aki diktálta őket (még akkor is így van ez, ha feltételezzük, hogy az aláírás előtt a kiadványozó ellenőrzés céljából átolvasta azokat, ám ennek során nem tűntek fel neki a szövegben megbújó hibák). Mindettől függetlenül a helyesírási hibák javítását a pártdokumentumok esetében legalább is megfontolás tárgyává kellene tenni. Az írásbeliség a korszakban, különösen a pártfunkcionáriusok esetében rohamosan csökkent.5 Nem csak stilisztikai de helyesírási szempontból is gyenge színvonalú dokumentumok születtek, amelyek eredeti, betűhív közlése sok esetben többet elmondana a kor szellemiségéről, viszonyairól, a keletkezte- tőről, mint maga a szöveg. Kifejező az, ahogy a korszak szövegeiben a rendszer ellenségeinek tekintett személyek (főleg egyházi személyek) neveit írták. Különösen érdekes, ahogy a Fejér Megyei Pártbizottság irataiban Mindszenty József vagy Shvoy Lajos nevét következetesen helytelen alakban írták le, az olvasóban - talán nem alaptalanul - felmerül a gyanú, hogy mindezt szándékosan tették. Mindezek alapján megállapítható, hogy mind az eredeti helyesírás megtartása, mind a javítása mellett lehet érveket felsorakoztatni, ám tekintetbe véve, hogy a tudományos igényességgel elkészített kritikai kiadásnak meg kell felelni a legmagasabb elvárásoknak is, célszerűbb a forráskiadás szabályaihoz ragaszkodni és a hibákat javítani. Ugyanakkor 1 A konferencián elhangzottakat a Fons 2000. évi első tematikus száma közölte. 2 Imre Mátyásné-Szűcs László: Forrásközlési útmutató a pártarchívumok számára. In: Tájékoztató a Magyar Szocialista Munkáspárt archívumai számára. 1986. 3 Itt főleg a „témaválasztás” című fejezet azon kitételére gondolok, miszerint „Arra kell törekedni, hogy olyan dokumentumokat tegyünk közzé, amelyeknek a társadalom tudatformálásában is jelentős szerepük van.” 4 Ripp Zoltán: Módszertani problémák a forráskiadásban. In: Fons 2001. 2. szám (VIII. évfolyam) 240. old. 5 A már említett Forrásközlési útmutató a pártarchívumok számára című közlemény ezt így fogalmazta meg: „a munkásmozgalom dokumentumai jórészt olyan személyektől származnak, akik képzettségüknél fogva nem voltak egészen tisztában a szabályokkal, akiknek nem volt gyakorlatuk gondolataik írásba foglalása terén”. 29
