Polgár Péter Antal: „S falvak csöndjén dühök remegnek” - Fejér megyei történeti évkönyv 27. (Mór - Székesfehérvár, 2006)

Befejezés

is Ausztriába érkezett, hogy onnan hazatérve, átvegye a hatalmat. Ezzel szemben az őt kiutasító osztrák kormány szerint: „Nagy Ferenc ausztriai tartózkodása nem egyeztethető össze Ausztria függetlenségével". Mint a DPA hírügynökség jelentette a forradalmi lázban égő Magyarországról, „ezek az emberek nem azért harcolnak, hogy a gyárakat visszaadják a régi tulajdonosaiknak, nem azért véreznek, hogy a földeket visszaadják a nagybirtokosoknak; ők azt akarják, hogy megszabaduljanak az AVH-tól és kivívják országuk nemzeti függetlenségét." De szívesen terjesztették azt a szemenszedett hazugságot is, hogy a független Ausztria területén (!) 35 ezres, egykori horthysta katonákból verbuvált hadsereg várja a magyarországi bevetését. A büntetőeljárás kezdetén a legtöbb lefogott értetlenül állt a gyanúsításokkal szemben, és nem voltak meg az eszközei ahhoz, hogy azokat megcáfolja (jogállamban ez nem is az ő feladata lenne), csak és kizárólag a tagadás, vagy a vallomástétel visszautasítása maradt a számára. A lelki és fizikai megpróbáltatások, a terror hatására volt, aki előbb, volt, aki utóbb látta be, hogy nincs menekvés, s lelkiereje, habitusa szerint tanúsított makacs ellenállást, vagy hódolt be, meghasonulva önmagával. De voltak olyanok is szép számmal, akik nem törtek meg. Akár így, akár úgy tettek, sorsukat nem kerülhették el, kivétel nélkül örökre rajtuk maradt a bélyeg: ötvenhatos, ellenforradalmár, akinek sohasem lehet megbocsátani, s a családnak, a gyermekeknek is bűnhődniük kell. A bíróság minden esetben a népi demokratikus államrend megdöntésére tett kísérletként értékelte, hogy a volt AVH-tagokat őrizetbe vették, azt azonban soha, sehol nem indokolta meg, hogy miért. Mint ahogyan azt sem, hogy a törvényesen, a korabeli „játékszabályok" szerint megtartott választások következtében létrejött nemzeti bizottságok tevékenysége miért minősült az államhatalmi berendezkedés („népi demokráciánk alapintézménye, a tanácsrendszer") elleni támadásnak. Nyilvánvaló, hogy a forradalmat nem a pártvezetés verette vagy verte le, hanem a szovjetek, mert geopolitikai helyzetük, expanziós politikájuk, stratégiai céljaik ezt tették szükségessé. 1956-57-ben sajátos, szovjet (bolsevik) stílusú pacifikálás zajlott le Magyarországon: erőszakos, manipulatív, propagandisztikus eszközökkel, s alapvetően szovjet politikai érdekek mentén. A párt és erőszakszervei az ebben való részvételükkel semmi más célt nem szolgáltak, mint a szovjet blokk fennmaradását. Amikor a gépezetbe homokszem került - ez volt az NDK '53, a lengyel és a magyar '56, vagy a csehszlovák '68 -, a szovjet a saját céljainak megfelelően cselekedett. A párt és az általa irányított szervek, szervezetek - saját érdekeiket, mi több, létfeltételeiket megtalálva ebben - csak statiszták voltak, csak asszisztáltak. A „rendteremtésben" szerepet vállalt hazai kollaboránsok tehát kétségkívül idegen érdekeket szolgáltak. A Szovjetunió nem „internacionalista segítséget" nyújtott a magyar dolgozók „fasizmus elleni küzdelméhez", pusztán védelmezte - bármi áron - saját érdekeit. A nyílt fegyveres konfliktustól sem riadt vissza. Azt, hogy a Szovjetunió Magyarország ellen háborút vívott, az is bizonyítja, hogy győzelme után a SZU Leg-