Polgár Péter Antal: „S falvak csöndjén dühök remegnek” - Fejér megyei történeti évkönyv 27. (Mór - Székesfehérvár, 2006)
Befejezés
hatalom kiszolgálójává süllyedő sajtó a visszatérő terrort igyekezett legitimálni, s ezzel történelmi felelősséget vett magára. Hogy Kádár maga közvetlenül is hozzájárult a megtévesztéshez, a forradalom idején, majd azt követően elmondott beszédei bizonyítják 363 , amikor az októberi események mindig újabb és újabb minősítésével állt elő. Az a „trükkje'Volt a legsikeresebb, amikor a forradalmat ellenforradalomnak nevezte, saját bábkormányát és annak a szovjetek melletti asszisztálását pedig forradalminak. Miután a Móri járásban nem voltak igazi „nagy ügyek", kénytelenek voltak a hatóságok - önmaguk fontosságát, mi több, nélkülözhetetlenségét hangsúlyozandó - produkálni ilyeneket, hogy igazolhassák: az „ellenforradalom" az ingatag értelmiség irányításával, egykori horthysták, fasiszták, volksbundisták tevőleges közreműködésével néhány osztályáruló és megtévesztett dolgozó, illetve huligán, lumpen elem bűncselekménye volt csupán. Olyanoké, akik nem riadtak volna vissza a becsületes dolgozók, kommunisták november 5-re (!) tervezett legyilkolásától sem annak érdekében, hogy megsemmisítsék a néphatalmat, és visszahozzák a bukott, sötét Horthy-rendszert. Jellemző a közvélemény manipulálásának módszerére az is, hogy a volt forradalmárok múltjában fellelhető „pöttyöket" felnagyították, túlhangsúlyozták még akkor is, ha azoknak a forradalomban játszott szerepükhöz semmi köze sem volt. Ilyen szempontból feltétlenül megemlítették az illető származását, a „felszabadulás előtti" foglalkozását, társadalmi helyzetét (kulák, nagygazda, értelmiségi, egykori főjegyző, volt katonatiszt, volt csendőr, stb.). Ha valaki közülük a háború után a kommunista, szociáldemokrata pártnak tagja lett, akkor azt vagy elhallgatták, vagy mint a demokratikus pártokba való befurakodás tényét említették meg. Ha kellett, mindezt a visszájára is fordították. Mindennek az igazolásához volt szükség a propaganda-hadjáratra, az agymosásra. Ezért értékelték át az októberi eseményeket, az abban vállalt saját szerepüket éppúgy, mint a kijelölt áldozatokéit. így lett a nemzetőrségben való szerepvállalás önmagában is bűncselekmény, rendszerellenes fegyveres szervezkedés, így lett horthysta katonatiszt a gimnáziumi tanárból, gestapóügynök vagy fasiszta, volksbundista abból, aki feladatot kapott, vagy vállalt felkérésre a nemzeti bizottságban, munkástanácsban, s így, ebben az értelemben követett el ezzel államellenes izgatást, vagy lett az állam megdöntésére irányuló mozgalomnak részese. Ha az illető történetesen párttag volt, de november 4. után időben tudott váltani, bocsánatot nyert, esetleg egyenesen felmagasztalódott: azért vett ebben vagy abban részt, hogy „megakadályozza" a nagyobb baj bekövetkezését. A kádári propaganda gyakorta hivatkozott arra - bizonyítandó, hogy az „ellenforradalmárok" a régi rend restaurációjára készülődtek -, hogy Nagy Ferenc volt miniszterelnök 363 Dicsőséges forradalmat emlegetett november l-jén, amely a sajtó- és személyes szabadságért, a sztálini önkény ellen, a nemzeti függetlenségért robbant ki, s ekként a tömeg jogos elégedetlenségét juttatta kifejezésre. Pártját „a zsarnokság és nemzeti rabság eszközévé züllesztett" szervezetnek nevezte. A Politikai Bizottság bigott sztálinista tagja, Kovács István e beszédről írta Hruscsovnak szóló, feljelentéssel felérő levelében, hogy „Kádár elvtársnak a Népszabadságban megjelent nacionalista, szovjetellenes, pártellenes beszéde és néhány más beszéd még sokáig a magyar kommunisták szégyene lesz." In: A „Jelcin-dosszié". Szovjet dokumentumok 1956-ról. Századvég - 1956-os Intézet Bp. 1993.
