Polgár Péter Antal: „S falvak csöndjén dühök remegnek” - Fejér megyei történeti évkönyv 27. (Mór - Székesfehérvár, 2006)
Befejezés
tó kivételtől. Kiváló „munkatársaik" voltak ebben a felülvizsgálat után a munkásőrökből, volt pufajkásokból, korábban „racionalizált" apparátustagokból és egyéb, valamely okból megbízhatóvá vált behódoltakból verbuvált népi ülnökök. A német ajkú falvak lakossága a nyelvi, szociális és vallási különbözőségen túl a be- és kitelepítések következtében politikailag is rendkívül megosztott volt. Az itthon maradt, a kitelepítéseket így vagy úgy átvészelt „svábok" a tőlük, illetve az elüldözöttektől elkobzott ingatlanokba „beült" felvidéki és anyaországi telepesekben a javaik bitorlóit látták. E tény magyarázza a forradalom első napjait jellemző agresszív megnyilvánulásokat. Ez adott alkalmat ugyanakkor a forradalmi események (át)értékelőinek arra, hogy volt „SS-katonákat" és „volksbundistákat" véljen felfedezni a forradalomban. A felsőbb politika instrukcióinak megfelelően a helyi politikacsinálók a kommunista bázist azokban a nincstelen, volt agrárproletárokban találták meg, akiktől most az állam által nekik juttatott vagyonért cserébe legalábbis lojalitást vártak. S a számítás bevált, hiszen a legtöbb településen a falusi politikai, állami funkciók betöltői és a különböző társadalmi szervezetek - mintegy a párt előretolt helyőrségei - tagjai közülük kerültek ki. (Természetesen a sváb lakosság körében is volt párttag, tanácstag, mint ahogyan a „telepesek" között is volt szép számmal forradalmár, de tény, hogy egy jelentős hányadukra igaz a megállapítás.) Máig tartja magát az a vélemény, hogy a móri járási pufajkásokat máshol vetették be, s itt idegenek követték el a retorziókat. Mi erre a kutatások során semmilyen bizonyítékot nem találtunk, a dokumentációk - a járási pártbizottság és a rendőrség autentikus iratai - alapján egyértelmű, hogy a Móri járás pufajkásai maguk vették kezükbe a dolgokat. Idegennek legfeljebb a már említett pilótákat nevezhetjük, a járási kiegészítő parancsnokság s a pártvezetés által megbízhatónak tartott behívott, és a megtorlásban való részvételre önként jelentkezett személyek kivétel nélkül a helyi kommunistákból kerültek ki. A rendőrök, pufajkások, a munkásőrök a lefogottakkal általában nem bántak kesztyűs kézzel, bevett gyakorlat volt a brutális erőszak alkalmazása. Ezt a bosszú és az igazságszolgáltatás sajátos és általában jogos eszközének tekintették, amelyhez megkapták a megfelelő bátorítást is a felsőbb szervektől. A „túlkapások" kivétel nélkül bocsánatos bűnnek számítottak. A Móri járásból nem tudunk egyetlen olyan esetről sem a tárgyalt időszakban, hogy valakit a pufajkások, a munkásőrök közül vagy a rendőrségről ilyesmiért elbocsátottak volna! (Legyen szabad ismételten a Halvachs-ügy elképesztő anomáliáira emlékeztetnünk az olvasót: a haláláért felelős személyeket „szóbeli figyelmeztetést" követően jutalomban részesítették!) Bár a pártvezetés időről időre „bosszankodott" a testi erőszak hallatán, valójában azonban tudomásul vette azt. A munkásőrzászlóalj parancsnokának felelősségre vonása is csak látszólagos volt. A sajtó tevőleges szerepet játszott a megtorlás idején az új, hamis kép konstruálásában. Ezzel elterelte a figyelmet a valóságról: a pufajkások rémtetteiről, a munkástanácsok munkájáról, arról, hogy a forradalom kitörésének egyetlen alapvető oka a sztálinizmus volt, s egyetlen célja, hogy azt felszámolja. Az ismét a
