Polgár Péter Antal: „S falvak csöndjén dühök remegnek” - Fejér megyei történeti évkönyv 27. (Mór - Székesfehérvár, 2006)

Tizenkét forradalmi nap

A balinkai mintabánya főbejárata, 1955 sajátos módon nyilvánította ki a nemtetszését. A délutános műszak vége felé munkásgyűlést hívtak össze Balinkán, a bányánál, s az akkoriban mindennaposnak számító, de most, ezen a végre valami fontos dologról szóló spontán, ténylegesen alulról kezdeményezett nagygyűlésen elhangzott az első lázadó-lázító mondat. Kukor Károly toborzott bányász fogalmazta meg: „Amíg Pesten vér folyik, nem dolgozunk!" Aztán már szinte automatikusan történt minden: leszaggatták a vörös színű drapériát, a dekorációkat, a „munkásvezetők" mindenütt kötelező jelleggel kint lévő fényképeit, a rendszer legfontosabb jelképét, a vörös csillagot. Érdekes sajátosság, hogy a Sztálint, a „hatalmas Szovjetunió bölcs vezetőjét" és a Rákosit, „legjobb magyar tanítványát" ábrázoló reprodukciókat leszaggatták, széttépték, de - az általuk egyszerű, puritán, tisztességes vezetőnek hitt és tartott - Lenin arcmását a helyén hagyták, az mindvégig érintetlenül maradt a pártiroda falán. Minden bizonnyal bátorítólag hatott a fizikai dolgozókra Perschi Ottó főmérnök beszéde, amelyet a kultúrterem színpadáról intézett a népes hallgatósághoz. Ebben szó volt arról is, hogy akkor, amikor a pesti ifjúság vérét hullatja, nekik, a bányászoknak is helyt kell állniuk. Persze ez a bányászmegmozdulás a korai kapitalizmus géprombolóinak tetteihez hasonlított inkább, mintsem öntudatos, szervezett munkások akcióihoz, de hát nem is ez volt a lényeg: az volt akkor a fontos, hogy az indulatok végre szabadon kitörhettek, áramolhattak. Igaz, ők nem a termelőeszközeiket tették tönkre, mint munkás-elődeik. Hogy ennek az eseménynek a bekövetkezésében milyen szerepet játszott az alkohol, nem tudjuk. Tény azonban, hogy a bányánál lezajlottakkal szinte egy idő-