Polgár Péter Antal: „S falvak csöndjén dühök remegnek” - Fejér megyei történeti évkönyv 27. (Mór - Székesfehérvár, 2006)

Tizenkét forradalmi nap

csernyéről Maricsek József törzsőrmester volt a tanfolyamon. (Mindhárman részt vettek a megyeszékhelyen abban a karhatalmi járőrszolgálatban, amelynek az 1956. október 24-i felvonulás szétverése volt a feladata.) Október 25-én érkezett Bakonykútiba Lantó Zoltán, s felkereste Lugosi Vilmost. Arra kérte, hogy hívjon össze egy falugyűlést, hogy a község élére nemzeti bizottságot válasszanak. Némi szervezőmunka után a gyűlést illetve a választást meg is tartották az iskolában. A nemzeti bizottság elnökének Lugosit választották meg. Lugosi a tanácsházán átvette a leváltott vb-elnök, Szabó Gyula hivatalát, irodáját elfoglalta. Ezután egy 12 pontból álló követeléssort állítottak össze. A lakosság előtt a nemzeti bizottság elnöke olvasta fel, majd eljuttatták Székesfehérvárra, a megyei forradalmi bizottsághoz. Ugyanekkor szóba került a nemzetőrség megszervezése is, a parancsnoki teendők ellátására Solymosi Lajos volt csendőr tiszthelyettest javasolták, mint a rendbiztosítás dolgaihoz értő személyt. Végül is szervezetszerűen nem hoztak létre községi karhatalmat, a közbiztonságra, rendre a tíztagú nemzeti bizottság tagjai felügyeltek. A szolgálati beosztást Solymosi készítette el. A szolgálat ellátásához - ugyanúgy, mint a többi település nemzetőrei - Székesfehérváron, a hadtestparancsnokságon vételeztek fegyvert. A járási székhelytől alig néhány kilométerre, a Bakony keleti lankáin elnyúló Bodajk, a híres búcsújáró hely adott otthont azoknak a toborzott bányászoknak és bányászkatonáknak, akik a közeli Balinkabányán, a széntermelésben dolgoztak. (A megalázó, mert politikai okokból megbízhatatlannak, s így fegyveres szolgálatra méltatlannak minősített fiatalokból felállított munkászászlóalj „muszos" honvédjei Kisgyónban és Pusztavámon is dolgoztak.) A bányalakótelep tömbházait csak nemrégiben vették birtokba az új rendszer „munkás-arisztokratái", akik az ország minden pontjáról sereglettek ide a jobb élet reményében. Jöttek Somogyból, Sopron megyéből, de az Alföldről éppúgy, mint az Eszaki-Középhegység vidékéről. Voltak közöttük lecsúszott, „deklasszált elemek", agrárproletárok, viharsarki kubikosok, erdélyi és felvidéki bányászdinasztiák leszármazottai. Ok voltak azok, akik az országlása csúcsán lévő Rákosi Mátyás és szűk köre szóhasználatában, a pártzsargonban a szebb jövő zálogai voltak, és - reményeik szerint - a párthatalom legmegbízhatóbb, legöntudatosabb tömegbázisát jelentették. Ezek az emberek adták az első messze hangzó pofont a nevükben, de nélkülük és ellenük uralkodó mindenható pártdiktátoroknak. A fentiekben említett, a kiváló termelőmunkával dicsekvő újságcikk inkább csak a vezetés vágyait, mintsem a tényeket közölte, hiszen a bányászok október 25-én este már egészen mással voltak elfoglalva, nem a termeléssel. Az egyetemi ifjúság kezdeményezésére futótűzként terjedő, pontokba foglalt követelések, amelyek a kevésbé iskolázottak számára is világosan és érthetően fogalmazták meg a lakosság, a hétköznapi emberek véleményét, elképzeléseit az ország jelenéről és jövőjéről, pillanatok alatt egészültek ki a bányászok és a falusi emberek sokszor csak ösztönösen kifejezésre juttatott, de a zsigerekből fakadó legbelsőbb kívánságaival. Ám a balinkai bányászok egy része már szinte a kezdet kezdetén