Polgár Péter Antal: „S falvak csöndjén dühök remegnek” - Fejér megyei történeti évkönyv 27. (Mór - Székesfehérvár, 2006)

Vae victis! Az intézményesített megtorlás

A berendezkedő új hatalom úgy érzékelte, s ezt akarta sugallni a lakosságnak is, hogy „az országban rend, nyugalom van. Az energiatermelés emelkedett. A bányászok mindenütt elérték az október előtti szintet. A bauxittermelés most kezd beindulni." Pozitívumként értékelték, „hogy eredményeink nagy ellenállás mellett következtek be". Az önmaguk és elsősorban a párttagság, meg a szimpatizánsok megnyugtatására festett rózsaszínű képnek ugyanakkor ellentmond, hogy rettegtek a forradalom megismétlődésétől. A rendőrség átszervezése és a mégis megtartott karhatalom mellett felállítandó párthadsereg - a munkásőrség létrehozására tett erőfeszítések is ezt mutatják. Mint Klujber a pártelnökségnek tartott belpolitikai tájékoztatójában elmondta, „vannak hangok, hogy február 25[-én] és március 15-én újból kezdjük. [...] A Központi Bizottság álláspontja az, hogy le kell számolni az ellenforradalmárokkal." A nyilvánvaló hazugságoktól sem riadt vissza értékelésében, mint mondta, a munkásokat Budapesten és Székesfehérváron is „fegyverrel kényszerítették sztrájkra". (Klujber - érthető módon - móri járási példára nem hivatkozhatott.) Mint látjuk, a forradalommal kapcsolatos legnagyobb dilemmája éppen az volt a pártvezetésnek, hogy abban elsősorban a munkásság és a diákifjúság vett részt. Ezért - fittyet hányva a tényeknek azt állította, hogy az egyetemi ifjúságnak csak egy része, s annak vezetője, „a magyar értelmiségi lázadt fel a rendszer ellen. [A művészek, tanárok, írók...] kezdték tagadni a munkásosztály vezető szerepét, értelmiségtől vezetett munkás-paraszt hatalomról beszéltek". Ezért Klujber az erőpolitika alkalmazásának szükséges és jogos voltát azzal próbálta indokolni, hogy szerinte „az értelmiség mindig ahhoz igazodik, akinél az erőt látja. [...] Most dolgoztatni kell őket, és majd később visszatérünk tevékenységükre." Ez nem is várat sokáig magára... Mindenki számára nyilvánvalóvá válik, hogy „a párt kormányzó párt, irányít, ellenőriz, vezet minden gazdasági és társadalmi szervet. Nincsenek a párttól független szervezetek." A hamarosan megtartott pártaktíva (1957. február 17.) résztvevői is megelégedéssel hallhatták az erő alkalmazásával kapcsolatos kendőzetlen megállapításokat, amelyek szerint sokan felteszik a kérdést, „miért került most előtérbe a diktatúra. Amnesztiát, a törvényesség betartását követelik. A diktatúrára szükség van, ha a hatalmat meg akarjuk tartani." Egyre intenzívebben folyik a forradalom megtagadtatása. Mindenkivel el akarják hitetni, hogy a szovjet csapatok beavatkozása jogos és szükséges volt, s ugyanúgy, a diktatúra kemény eszközeinek alkalmazása is. A legsajátosabb „érv" az volt, hogy itt proletárdiktatúra volt és lesz, amely „persze a munkásosztály nagy többségének demokráciát jelent [...]" Sőt, még az a logikai bukfenc is érvényes - Gyenge Károly szavaival -, hogy „az ellenforradalom azért követelte a széles demokráciát, mert félt". A párttagság eligazítását szolgáló értekezleten elhangzott az is - talán a munkás-paraszt szövetség jegyében -, hogy a parasztság adóját, ha kell, karhatalom igénybevételével is be fogják hajtani. Az első hozzászóló Mező Béla rendőrkapitány volt, aki elmondta - s ezzel szándékai ellenére cáfolta a Klujber bevezetőjében mondottakat -, hogy „akik le