Polgár Péter Antal: „S falvak csöndjén dühök remegnek” - Fejér megyei történeti évkönyv 27. (Mór - Székesfehérvár, 2006)

A forradalom leverése. Visszarendeződés

felelő módszernek. Nem hitték el, hogy a Nyugat közömbösen figyeli a szovjetek magyarországi katonai akcióit. (Az ENSZ november 5-én délután hozott határozatában tiltakozott a szovjeteknek Magyarország belügyeibe történt beavatkozása ellen. Felszólította a szovjet kormányt, hogy azonnal hagyja abba a fegyveres támadást, ne küldjön több katonát Magyarországra, csapatait pedig vonja ki, és megerősítette a magyar nép jogát ahhoz, hogy szabadon választhassa meg életformáját, kormányát - de mindez csak írott malaszt volt.) A vidéki kommunisták tanácstalanok voltak, hiszen a szokott útmutatás egyelőre váratott magára. A hetekig tartó vajúdás után nagy nehezen létrehozott alapszervezetek zöme három-négy főből állt, s ezzel - mint Kecskés János később megállapította - elaprózták erejüket. Szabó Miklós Kecskés felvetésére azt felelte, hogy „Ha nincs több párttag, akkor annyival kell beérnünk."

164 Klujber László és társai ugyan teljes erőbedobással végezték a pártépítés nem könnyű feladatát, ám az első „civil" belépések csak valamikor november közepén történtek meg. A járási kiegészítő parancsnokságon is csak decemberben alakult meg a pártalapszervezet. A régi-új, nem hivatásos párttagok egyike a móri állami gazdaság igazgatója, Szőke Sándor volt, november 16-án lépett be a Magyar Szocialista Munkáspártba. Párthűségéhez tehát kétség sem fért. (Másnap belépett Petró József is.) Mint Szabó Miklós 1957. május 16-án megjegyezte, „ezekben az időkben 40-50 kommunista volt a járás területén, és ezekben az időkben mást, mint fegyveres feladatot, nem tudtunk adni".

165 Abba viszont teljes lendülettel vetették bele magukat. Szenté János, a járási tanács káderese maga is csatlakozott az oroszok árnyékában tüsténkedő (civil) fegyveresekhez, s - mint elmondta - a járőrszolgálat közben „szinte kívántam, hogy történjen valami, hogy beléjük lőhessek".

166 A zsigeri félelem, a néhány napra elveszített hatalom féltése és a bizonytalanság gyűlöletbe csapott át. Ez a gyűlölet - a harag -, mint mindig, ezúttal is rossz tanácsadóvá vált. A többség azonban kivárt, s később, amikor már újra úgy tűnt, „megéri belépni", azzal magyarázta kezdeti bizonytalankodását, hogy őt nem kereste meg, nem hívta senki, neki nem szóltak. Az 1957. évi tagátigazolások során éppen ezzel adtak az élcsapat már ismét belül lévő tagjainak egyfajta felsőbbrendűségi tudatot, s megkésve igyekeztek elnyerni a közéjük tartozás kegyét. A régi MDP-tagkönyvek leadásával egyidejűleg - egyelőre - ideiglenes tagkönyveket kaptak az átigazolok (ezeket december 3-án kezdték kiosztani, cseréjükre majd egy esztendő múltán kerül sor ünnepélyes keretek között). A belépés legfőbb kritériuma az „ellenforradalom" idején való pártszerű magatartás volt. A régi ismerősök, barátok és haragosok számára megadatott a lehetőség arra, hogy tévelygéseiket vagy éppen harcos kiállásukat elhallgassák vagy kiemeljék a pillanatnyi érdekek szerint, s - mint azt majd látni fogjuk - egyenesen egymás bíráivá legyenek, fel164 Uo. 1957. január 28. 165 Uo. 1957. május 16. 166 Uo. 1957. március 23.