Polgár Péter Antal: „S falvak csöndjén dühök remegnek” - Fejér megyei történeti évkönyv 27. (Mór - Székesfehérvár, 2006)

A forradalom leverése. Visszarendeződés

egyetlen lépését sem tehette, tette saját akaratából. Ez a „kormány" sem személyi összetételében, sem „programjában", de még módszereiben sem volt önmaga. Ez a „kormány" a működését ugyan datálhatta 1956. november 4. hajnalától, de legitimációval nem rendelkezett még látszólag sem, hiszen csak november 7-én tette le - s akkor is csupán néhány tagja! - az esküt Dobi István „államfő" kezébe. Azaz november 4. és 7. között semmilyen vonatkozásban nem volt a hatalom tulajdonosa, azt - látszólag is - csak három nappal később „birtokolta." A nemzetek közössége azonban ezen túl sem tekintette létezőnek, hiszen Nagy Imre volt Magyarország törvényes miniszterelnöke, aki - s ez volt Kádár (na meg az oroszok) legnagyobb problémája - nem volt hajlandó lemondani, még kevésbé Kádár uralmát elismerni, s ezzel őt a hatalomban legitimálni. Mindebből önként adódik, hogy azok az emberek, akik ebben a hatalmi vákuumban, ennek a lehetetlen szituációnak a következtében, ha értették, érezték ezt, ha nem, feladatot vállaltak, kértek, kaptak, elfogadtak a szovjet hadseregtől, maguk is törvénytelen módon cselekedtek. Hazájuk, népük ellen megbocsáthatatlan bűnt követtek el, amikor fegyverek begyűjtésében vettek részt, embereket tartóztattak le ők maguk, vagy mások az ő segítségükkel; és akkor is, amikor bármely módon tevőlegesen részt vállaltak abból, hogy egy törpe kisebbség, amely önerőből arra képtelen lett volna, most az ő „szerény", de annál visszataszítóbb hozzájárulásukkal, az orosz nagyhatalmi sovinizmus mindenek feletti érdekeinek alárendelve, a politikai hatalomba újra visszakerülhessen. A szovjet „felszabadítók" fegyverei adták nekik azokat a jogosítványokat és az erőt, amelyek alapján eljártak honfitársaikkal, eszmei-ideológiai ellenfeleikkel vagy éppen ellenségeikkel szemben. Kollaboránsok voltak, önmagukat kivonták a mindenkor érvényes etikai normák alól, nemzetközinek, internacionalistának nevezték magukat, s mindenki mást, aki az általános emberi tisztesség erkölcsi alapját fogadta el, irredentának, sovinisztának, a nemzetközi munkásosztály és a testvéri Szovjetunió árulójának nevezték. Ebből az alapállásból érezték magukat feljogosítva arra, hogy másokat, akik mindettől irtóztak, szabad mozgásukban, személyi szabadságukban, fizikai valójukban korlátozzanak, vagy megsemmisítsenek. A móri járási pártbizottság első titkára, Estélyi Gyula és barátja, Szabó Lajos járási tanácselnök a forradalom napjaiban elhagyta elvtársait s az általuk vezetett járást, mint a rossz hajóskapitány a süllyedő hajót. Nem vállaltak részt sem a bukásból, sem a hatalom újra megragadásából. (Estélyiről még 1957 januárjában sem tudta a megyei pártvezetés, hogy egyáltalán belépett-e az új nevű pártba, az MSZMP-be. Csak akkor lettek biztosak ebben, amikor Enyingen megtették járási tanácselnöknek.) Estélyi helyét, szerepét már a forradalom idején Klujber László vette át, aki jól ismerte a járást, s különösen a bányásztelepülések sajátos problémáit. Energikus, éjjel-nappal a dolgok sűrűjében forgolódó ember volt az akkor, 1956 őszén mindössze huszonkilenc esztendős férfi. Politikai tapasztalattal ugyanakkor alig rendelkezett, azt inkább a későbbiekben sikerek, botlások és kudarcok közepette szerezte meg. Karrierje nem a forradalom leverésekor kezdődött: 1952 novemberé -