Kállay István: Fehérvár regimentuma 1688-1849. A város mindennapjai - Fejér Megyei Történeti Évkönyv 18. (Székesfehérvár, 1988)
Egyházak - Katolikusok
intézkedett a temetésről, a temetőkről és a kriptákról. A kövekező évben a városok felterjesztették a temetők táblázatát. 1788-ban jött a rendelet, hogy a temetőket a helységeken kívülre kell helyezni. „Senkit sem szabad ezután a kriptákba, a temetőn kívül eltemetni, legyen az családi vagy templomi kripta". A templomudvaron sem volt szabad temetkezni. 101 1796-tól a holttesteket 48 órával a halál után lehetett csak eltemetni. A betegség terjedésének a megakadályozására, a hullákat meg kellett vizsgálni. Ez a vizsgálat — több (pl. négy-öt) halott esetén — egyszerre történt, aminek az lett a következménye, hogy egyszerre temették el őket. Emiatt a választott község panaszt tett. A tanács nemcsak ezt tiltotta meg, hanem leállította az orvos által a temetési engedélyért szedett 15, illetve a temetés után szedett 15 krajcárt. Utasították a belvárosi káplánokat, hogy „ahogy egyenként szedik a stólát, úgy egyenként kell el is temetni a halottakat". 102 Szokás volt, hogy temetéskor, különösen ha céhbeli volt a megboldogult, a halottat égő fáklyákkal kísérték a temetőbe. Ezt a tanács tűzveszélyesnek tartotta, mivel a külvárosi házak teteje nádból volt. A céhbiztosokon keresztül próbálták ezt a szokást megszüntetni. Félelmet okozott a lakosságban, hogy egy-egy halottnál a lélekharangot háromszor húzták meg. Ezért a város a gyakrabb harangozást megtiltotta. 103 1815-ben a tanács vizsgálatot indított a felsővárosi esperes ellen, mert egy ezüstművest 24 órán belül eltemetett. A plébános azzal védekezett, hogy sem ő, sem a vizsgáló seborvos nem tudta, hogy csak 48 óra után lehet temetni. A tanács erre közölte velük az erre vonatkozó rendeletet. Az 1818. évi canonica visitatio során a püspök meg akarta változtatni a szokást. „Kívánta, hogy a plébános és a káplán egészségének fenntartása céljából a halottakat csak a sorompóig kísérjék, ott adhassák rájuk az áldást. Onnan a távoli temetőkbe kocsival vigyék a halottakat". A választott község ezzel nem értett egyet; nem is változtattak az addigi gyakorlaton. 10 ' 1 1824-ben a katonai hatóságok rendelték el a városokban halotti kamrák felállíását. Ugyanezt ismételte meg, de csak négy évvel később a helytartótanács. A tanács és a választott község a kérdésről „a népséggel értekezett". 105 Fehérvárat volt néhány személy, akik a halottas háznál „a szükséges szolgálatot tették". A tanács azonban ezeknek nem adott fizetést mivel csak azokhoz mentek, ahová hívták. Ezekben — az 1830-as évektől kezdve — a temetkezési vállalkozók elődjét sejthetjük. Hasonló szolgálat volt a halotti bemondóé. 100 A város arra törekedett, hogy minden halottat a temetőben temessenek el. 1840-ben vitája támadt a felsővárosi lelkésszel, aki egy öngyilkost nem akart a Csutora temetőben eltemetni. A város határozata: „A holtak eltakarítására a temetők vannak rendelve. A hátrahagyott irományokból kitűnőleg a halott zavarodott volt. Annál inkább el lehet a temetőben temetni". 107 1842-ben a tanács megtiltotta, hogy a sírásók nem régi sírokat is felnyissanak, „ami a holttestek botrányos háborgatását jelenti. A lelkész urak serénykedjenek, hogy ez ne történhessen meg". Engedélyezték ugyanakkor, hogy a sírásók „a sírormokat begyöpözhessék". De a gyöpöt
