Fejér Megyei Történeti Évkönyv 17. (Székesfehérvár, 1987)

Halász Imre: Iváncsa

Nemes Andor a XIX. század elejének Iváncsáját, és az alig több, mint egy évszázaddal későbbi falut, valamint annak környékét így hasonlítja össze kéziratában: „A legelők nagyméretű kiterjedésére jellemző a korrajzírónak az a mondása: az iváncsai gulyát ha reggel a Dunán megitatták, legeltetve délben a Velencei-tónál itatott a gulyás, estére viszont a Dunán. Ültetet fa nem volt az egész vidéken, amely „szomorú rónaság volt" csupán egy-két vadmeggyfa ha akadt; most pompás gyümölcsfák ezrei környezik a lakóházakat, akác és eperfák szegélyezik az utakat, a jól művelt hegyoldalban szőlő és gyümölcsfák díszlenek, az alatta elterülő lapály kitűnő búzát és kukoricát terem, ellenben legelőben hiány van."

32 A másfél századdal ezelőtti korlátlan legeltetési lehetőség később sok viszály forrása lett a baracskai közbirtokosságnál, ahova az iváncsai földek is tartoztak. Ezért a múlt század húszas éveiben szabályozták a legeltetést, mindenki birtoka arányában hajthatott csak jószágot a legelőre és nagvon vigyáztak arra is, hogy a közös legelő területe tovább ne csökkenjen.

33 A környéken lakóknak nemegyszer okozott gondot a még szabályozatlan Duna áradása, mely utakat, hidakat rongált — a múlt században elég gyakran. Az iváncsaiak helyzetét az is nehezítette, hogy — nem lévén önálló község — anyagilag szinte kizárólag a baracskai közbirtokosságtól függtek, s amikor a baracskaiak egy vendégfogadó építése miatt súlyosan eladósodtak, s ez az eladósodás elvitte az Iváncsáról befolyt összegeket is, nem jutott pénz az iváncsai közös épületek javítására, valamint az árvíz által megrongált utak és hidak helyreállítására.

34 Az áldatlan állapot felszámolására 1833-ban az iváncsai út helyrehozatalára (feltöltésére) szükséges költségek előteremtésére Mentler Károly főszolgabíró felszólította az ercsi uradalom tisztikarát és az iváncsai közbirtokosokat. Az érdekeltek megvizsgálva a helyszínt, megállapították, hogy az ercsi határban az út egyik felén az uraság táblái vannak, az út töltésére szükséges földet az uradalomtól lehetne kérni. Az iváncsai határban a közbirtokosok úgy nyilatkoztak, hogy „mivel az iváncsai határ az adonyi töltés által a vizek már tetemesen fenntartatván, a vízáradások alkalmával ezen tájak elöntve vannak, ha a földet az út mellől vennék a lapos helyről, a vizek vissza se folynának." Ezért a töltésre a nyugat felé fekvő hegyeket jelölték ki, ezek azonban nagyon távol voltak az úttól, ami tetemesen megnövelné a költségeket.

35 Az 1837. évi nagy árvíz is tetemes károkat okozott, elöntve AlsóIváncsa mélyen fekvő, lapos területeit, valamint az ercsi jobbágyok úrbéri földjeit. A vármegye külön bizottságot jelölt ki a károk felmérésére, mely megállapítása szerint a további áradásokat kizárólag a Duna-partján készítendő töltéssel tudják csak elhárítani.

36 1841-ben az „ivántsai laposon" lévő nagy fahíd siralmas állapotáról maradt fenn feljegyzés. A fahíd keményfából készült lábai és keresztgerendája nagyrészt elkorhadtak már, néhány helyen fenyőfából pótolták a korhadt faszerkezetet. „Űj híd építése azonban célszerűbb lenne, ami azonban nagyon drága, vagy az utat más vonalra kellene terelni, ahol kevesebb költséggel lehetne hidat építeni." — így a feljegyzés.

37 Sajnos egyik ügyben sem maradt fenn arra adat, hogy született-e egyáltalán konkrét intézkedés a felmerült problémákra.