Fejér Megyei Történeti Évkönyv 17. (Székesfehérvár, 1987)

Farkas Gábor: Igar

területe is kevesebb lett. Ennek ellenére a végvári katonák behajtották a hódoltsági faluban egyébként is létbizonytalanságban élő lakóktól a báránytizedet és a termények után járó kilencedet is. A palotai várból 1559 tavaszán Ormándy János és László deák járt Igaron. 1581 végén viszont Márton és András vajdák kegyetlenségére panaszkodtak, akik erőszakosan jártak el velük szemben, sőt többeket meg is vertek a falu lakói közül. Előtérbe került ekkor a pénzszolgáltatás. Az igariak évente Szent György nap táján 3 forintot adtak a palotai kapitánynak, aki a termények megváltása fejében felajánlotta, hogy a jobbágyok azt pénzben fizethetik. A 16—17. század fordulóján lezajlott háborúk a végvidéket elpusztították, így történt ez Simontornya környékén is. A Palotához adózó falvak lakói is elpusztultak, elmenekültek vagy erdőkben, nádasokban bujdostak. Egész falvak rejtőztek el ekkoriban a török, de a magyar végvári katonák elől is, és lényegében illegálisan tartózkodtak a hódoltságban. Palotán, a háború elmúltával még nem is gondoltak arra, hogy gazdasági javaikat számba vegyék. Erre csak 10 év elmúltával került sor. Igarra az adóösszeíró 1617-ben jutott el első ízben, amikoris kénytelen volt megjegyezni, hogy a falu elpusztult, ott lakosságot nem talált. Az összeírási kísérlet után eltelt három évtized alatt még hat alkalommal jelent meg az elpusztult Igar faluban, illetve annak romjain az összeíró, de kénytelen mindannyiszor regisztrálni, hogy ott az életnek nyomát sem fedezte fel. Az uralkodó, II. Ferdinánd a hódoltságban lévő uradalmakat híveinek eladományozta. 1625-ig az igari birtokrésznek névlegesen a tulajdonosa a Chabi család volt. Ennek utolsó férfitagja, Chabi Jakab 1625-ben elhunyt, így Igar tulajdonjoga a koronára szállt vissza. A király ebben az évben Igart Szeczer Györgynek adományozta. A magyar birtokosok a jobbágyok adóját a török közelsége miatt nem is kísérelték meg beszedni. Arra csak a magyar végvári katonáknak volt erejük, hogy a törökhöz közel eső falvakban megjelenjenek és az adót behajtsák. Meg kell jegyezni, hogy sok esetben a magyar és a török végvárak között egyezség volt, hogy az adót behajtó közegeket egyik fél sem háborítja. A 17. század második harmadában egyébként is békésebb évtizedek követték egymást. A rácoknak nevezett balkáni népek szinte ellepték a hódoltságot, ott falvakat építettek újjá, és virágzó állattenyésztést folytattak. Igar 1640-ben zálogképpen a Kossá, majd a Vámos családé, de nőági örökösödéssel a Toldiaké lett, akik itt huzamosabb ideig meg is maradtak. Igar határában a cecei rácok legeltettek, akik a magyar földesúrnak a legelőn tartott állataik után darabonként évente 2 dénár legelőbért fizettek. A legelőgazdálkodás jövedelmezőbb és biztonságosabb foglalkozás a földművelésnél, hisz veszedelem esetén a gulyát, a nyájat, a kondát el lehetett messze területre terelni az ellenség elől, míg a termény a földön semmisült meg. A 17. század utolsó harmadában a rácokat a földesúr eltiltotta a füves pusztákról, sőt Toldi Márton Igar és Dád pusztákat felosztotta a család tagjai között. Itt volt zálogbirtokos Meszíényi János is, aki a puszták bérletéért négy esztendőre 1500 forintot fizetett a Toldi családnak. - -