Fejér Megyei Történeti Évkönyv 14. (Székesfehérvár, 1980)

Községtörténeti tanulmányok - Degré Alajos: Bodmér

ték nagyon komolyan, mert 1815-ben nagy vita volt arról, hogy az agyonlőtt bika húsát a közbirtokosság, vagy Rattersics mérje-e ki.

68 Kocsmaházat csak 1827-ben vagy 1830-ban létesítettek, amikor új templomot építettek, és a régi oratóriumot kocsmaként hasznosították.

09 A kocsma kizárólagosságát viszont gondosan őrizték. A vitára okot adó sávolyi csárdát 1825-ben Pázmándy Károlyné a közbirtokosság kívánságára kénytelen volt leromboltatni.

70 A közbirtokosság legfontosabb vagyontárgyáról, a közlegelőről nem sok szó esett, de az említett regalebérleti szerződésben is fontosnak tartották annak hangsúlyozását, hogy a vágómarhák (tehát nemcsak az igásállatok) és juhok szabadon legelhetnek.

71 Az állattartás jelentőségét mutatja, hogy a közbirtokosságnak saját bikája volt. Ezt Rattersics János 1815-ben agyonlőtte, mire a közbirtokosság követelt kártérítést. Az elhullott állatot az alcsuti községi elöljárósággal becsültették fel, és a kiküldött szolgabíró előtt Rattersics vállalta a becsérték 350 Ft megtérítését, vagy egy másik bika adását. A vita akörül forgott, kinek van joga az állat húsát és faggyúját kimérni, míg az végül is kárba veszett.'

2 Az egyes tagoknak a közbirtokossági vagyanban való részesedését meghatározott arányban számolták. Ügy látszik „hatodokban" számoltak. 1831-ben egy fél hatod harmadrészét 333 váltó Ft 30 kr-ért adták el.

73 Eszerint egy hatod értékét 2000 váltó forintra tartották. A legelő melletti réteket és szántókat azonban egyénileg birtokolták, és az ezen való erőszakos vagy lopva legeltetésből nagy viták származtak. Török Ferenc és Horváth István közbirtokos ugyanis ahelyett, hogy a kárt felbecsültették és kártérítést bírói úton követelték volna, rövid úton jól elverték birtokos társuk napszámosát, aki az állatokat hajtotta és a tilosban legeltette. Ez a per is megfordult a megyén.

74 Az idegenben lakó közbirtokos társak szántóikat, kaszálóikat rendszerint haszonbérbe adták. A földéhséget mutatja, hogy egy aránylag kis birtokrész (egy hetedrész ötöde) haszonbérletéért versengő felek, akik mindegyikével szerződött a haszonbérbeadó, jogvitájukkal az alispánig mentek fel.

75 Szőlőművelés is folyt a határban, bár nem jelentékeny. A szőlőért is nagy versengés folyt. 1811-ben egy elhalt asszony 28 sornyi szőlőjének harmadrészéért, amit zálogból váltottak vissza, szintén a megyén perelt egy nem is Boáméren, hanem Császáron lakó, jobbágyhoz férjhezment asszony.

70 Egyébként másszor is előfordult, hogy más faluba férjhez ment leány igyekezett megtartani bodméri birtokrészét, bár sikertelenül.

77 1828-ban a nem nemesek kezén mindössze 4 egész 1/4 pozsonyi mérőnyi (kb. 2 magyar hold 150 öl) szőlő volt. Eszerint az összeírás szerint 13 „polgár és kézműves volt". Minthogy azonban ipart egyetlen takács űzött a faluban, e 13 „polgár" nyilvánvalóan telkes jobbágy és közbirtokossági tag volt.

78 Ügy látszik a közbirtokosságnak az 1790-es években még nem volt képviseleti testülete. Az egyház ügyeit is a közbirtokossági „família" testületileg intézte, csak az egyház (egyben a közbirtokosság) pénzkezelésére, a közvetlen vagyoni intézkedésekre választottak kurátort.

79 Az 1794. évi ügyvédi meghatalmazást is — szövegéből kitűnőleg — a közbirtokosság valamennyi tagja együttesen vallotta. Az 1793. évi regalebérleti szerződést azonban csak öten írták alá: Tóth Pál, Miklós Ááám, Horváth