Fejér Megyei Történeti Évkönyv 12. (Székesfehérvár, 1978)

Tanulmányok - Heiczinger János: Fejezetek a cigánykérdés alakulásáról

döghússal kielégíteni. Évszázadok folyamán ízlése úgy alakult, hogy abban a hús szaga nem akadályozta meg. A magyar nép is megszokta, hogy nem kell bajlódnia eldöglött állataival, elviszik a cigányok, talán még kártyát is vetnek érte. Akkor még nem tudhatták, hogy a cigányok csinálják a dögvészt is. Szándékolt útvonalukon bandájuk egy tagját előre küldték azzal a feladattal, hogy az éppen akkor uralkodó állat járványban elhullott jószág vagy baromfi belső részeit magával vigye, szórja el az illető állatok járásain, legelőin. Ezt az ottani állatok felették és a köztük kiütött járvány asztalt terített az odaérkező cigánycsapatnak. De ezt csak a múlt században fedezték fel a néprajzkutatók. Ezen az évszázadok folyamán kialakult szokáson semmiféle királyi hatalom, még oly kegyetlen büntetésekkel sem tudott változtatni, nemhogy a rendelkezés célját akkor még ésszel felérni sem képes szolgabíró vagy éppen a községi bíró. Ezért e ponton a közgyűlés is átsiklott megjegyzés s anélkül, hogy a visszaesők büntetését megszabta volna, végül is a királynőnek kellett azt a következő évben 24 pálcaütésben meghatározni. Nagy megütközést keltett viszont a hatodik pont. Pedig ennek eljövetelét már az 1767. december 10-i kardinális intimátum előszavából sejteni lehetett, hiszen ezen előszó mondatait bizonyára a királyi kamarai leiratból másolta le a helytartótanácsi fogalmazó. Mint anya, bizonyára a királynő is tisztában volt azzal, hogy rendelkezésével belegázol a cigánycsaládok érzelmeibe. Ezért várakozott a rendelet kiadásával. Ekkor már a cigány nép legalább ezer éve — az indiai nyelvközösségből kiszakadva — idegen népek között élt. írásbeliség híján a pallérozatlan cigány nyelv tolvajnyelvvé züllött. Letelepedésével egyidejűleg minden kényszer nélkül is elhagyta volna, miként azt sok náluknál nagyobb nép is megtette már. Jogi helyzetet rögzít az utolsó pont, amely a földesúri terhet magukra vállalt cigányokat besorolja a szegény adózó nép megfelelő osztályába a jobbágyok és zsellérek közé. Az eddigieket összefoglalva kimondhatjuk, hogy a kényszerített megtelepedés, a vajdák letétele, a kohonesztáció, a céhek korlátainak megnyitása, a gyermekek állami gondozásba vétele és az ingyenes kötelező iskolázás mind a cigányok által a maguk erejéből át nem ugorható lépcsőfok volt felemelkedésük felé. Ezen rendelkezéseket az érdekeltek mindegyike más és más érzülettel fogadta. A földesurak új parasztjaiknak, a plébánosok új híveiknek nem nagyon örültek, sem az iskolamesterek tanítványaik ilyen megszaporodásának. A cigányok hiúságának jól esett, hogy most már nagy nyilvánosság előtt nem merték „tetves cigányozni" őket, bár nem szívesen váltak meg az aszonyok festői rongyaiktól és a férfiak sem öltötték örömmel fel a császári hadsereg pompázó mundérját. A vajdák siratták a cigánytörvények félretételét, miként azt spanyolországi testvéreik tették, mikor III. Károly követte Mária Teréziát.'

12 Minthogy a királynő haláláig már nem érkezett újabb parancs a helytartótanácshoz, nem maradt más feladat, minthogy a megadott irányelvek között apróbb részleteiben szabályozza és a vármegyéknél szorgalmazza a kérdés megoldását. így kellett az állami gondozásba vétel korhatárát is megállapítani. Mivel az ügy a szolgabírókon múlott, számukra előírták, hogy járásuk minden helységét legalább háromhavonta látogassák meg és a kegyes királyi rendeletekben előírtakat „hirdetvén hirdessék", ha pedig valami akadályt tapasztalnának, azt azonnal szüntessék meg. Idesorolhatjuk Albrecht nádor 1774. június 30-án kelt azon rendelkezését is, melyben