Fejér Megyei Történeti Évkönyv 11. (Székesfehérvár, 1977)
Források - Bél Mátyás: Fejér vármegye leírása. Hungarie novae geographico-historica. Pars secunda transdanubiana. Fordította és bevezette Prokopp Gyula
Míg ezek az előkészületek történtek, Szolimán megérkezett Fehérvár alá és a Sóstó mellett vert tábort. Az őrség nyomban kirohanásra készült. A németek, a visszamaradt magyar lovasság és az olasz gyalogosok megütköztek az ellenséggel, levágtak néhány főembert és foglyokat ejtettek. Időközben észrevették, hogy az ellenség előkészületei főleg a budai kapu ellen irányulnak, ezért Varkocs a többi kapu német és olasz őreit is itt vonta össze, a városba bemenekült magyarokat és a város ifjúságát pedig arra jelölte ki, hogy az elesettek helyébe lépjenek. Az ellenség mindenekelőtt a két templom közötti sáncot akarta szétrombolni. A közeli tölgyesből, mely a szent Borbála kápolnája mellett volt, hozták a földet, abból a sáncnál sokkal magasabb halmot emeltek és annak tetejéről szünet nélkül hatalmas nyílzáport zúdítottak a mieinkre. Később ágyukat is hoztak, és azokkal lőtték a sáncot. Mialatt a sánc mindig kisebbedett, újabb munkához kezdtek, és utat készítettek a mocsáron keresztül az elkövetkezendő roham számára. Néhány napi munkával egészen a sáncig eljutottak. Ez nagy veszedelmet jelentett a mieink számára, mert az ellenség egészen közelről vehette célba őket. A mieink mindent elkövettek, hogy visszaszorítsák az ellenséget, de mégsem tudták megakadályozni az árkok betöltését. így tehát azon a napon, amely keresztelő szent János lefejezésének emlékére van szentelve, hatalmas zajjal megindult a roham. A mieink bátran szembeszálltak velük lándzsákkal és más mindenféle fegyverrel, ami csak kinek-kinek kezébe került. Három órán át tartott a közelharc, de a törökök ereje nem fogyott meg, mert az elesettek helyébe újak léptek. Végre is sikerült elűzniök a mieinket a sáncról, és nyomban három csatakígyót 21 ' állítottak fel rajta, majd szétoszolva, a többi sánc ellen támadtak. E roham alkalmával elfoglalták mindkét templomot is, és azoknak átlyukasztott falain keresztül lövöldöztek a mieinkre. Az olaszok által épített sáncot nem tudták elfoglalni ezen a napon, olyan vitézül védelmezték azt nemcsak a katonák, hanem még az asszonyok és gyermekek is. Másnap újra kezdődött a roham. Szolimán megparancsolta: a győzelem kivívása előtt senki se merészelje abbahagyni az ostromot. Ezen a reggelen sűrű köd ereszkedett a környékre, ami megszokott dolog a mocsaras vidéken. A törökök a ködtakaró védelme alatt csendben megközelítették a sáncokat. A mieink csak akkor vették észre őket, amikor már megindult a támadás. Főként a németek által védett sáncot támadták, amelyet addig sikerrel védelmeztek. Most azonban annyira erős volt a támadás, még arról az oldalról is, ahol addig az olaszok voltak, hogy hátrálni kényszerültek. Az ellenség nyomon követte a futamodókat az egész külvároson keresztül. A belvárosba azonban még azok sem tudtak bejutni, akik elsőként érték el a kaput, mert a bentlévők félelmükben túl korán bezárták a kapu rácsozatát. A török kegyetlenül leöldöste a kapu előtt szorongókat. Közöttük volt maga Varkocs is. ö ugyanis kilovagolt a külvárosba, hogy helytállásra buzdítsa a katonáit, de néki is menekülnie kellett, és még az ő kérésére sem nyitották ki a bezárt rácsot. Egy ideig vitézül védekezett a reá rohanó törökök ellen, de végül őt is megölték, és a belvárosiak szeme láttára megcsonkították, levágva fejét és felgyűrűzött jobbját. Voltak, akik úgy akartak menekülni, hogy a vízzel telt árokba vetették magukat, de közülük is csak kevesen menekültek meg. Legtöbbjük a vízbe fúlt, vagy az ellenség nyilai sebezték halálra őket. Aki mégis meg tudott menekülni, az futott amerre látott. Leginkább hajdúk voltak, meg a mezei élethez szokott emberek, akik jól ismerték a mocsaras vidéket. És ha kiszabadultak is a mocsarak közül, többnyire az ellenség kezébe kerültek és halál, vagy a még ennél is rosszabb rabság lett a sorsuk. A nagy zűrzavarban elesett Octavianus Scrutatus, aki kezdeményezője volt a külvárosok védelmének, továbbá Carolus Siccus és Dominicus Torniellius. Egyedül Carolus Rufus, ez a hatalmas erejű veterán menekült meg, aki életének veszélyeztetésével átugrott az árkokon és sikerült bejutnia a belvárosba. XX. § E vereség után a cremoniai Uscasal és a brixeni Rufus vették át a vezetést és azon igyekeztek, hogy átadják a várost a törököknek. A városbíró a falra kiállva megkérdezte, küldhetnek-e követeket az ostromlók táborába. Az olasz és német katonák a polgárokkal egyetértve Rufust választották követül, hogy tárgyaljon a város átadásáról. A török főemberek szabad elvonulást ígértek a katonáknak, a polgárokra vonatkozóan azonban nem adtak világos választ. Azt mondották ugyanis, hogy a polgárok is kegyelmet kapnak, de nem mindnyájan, mert Szolimán tudni akarja, kiknek a műve volt az, hogy a királynét elhagyva, Ferdinánd pártjára állt a város. Ahmet beglerbég szeptember 4-én vonult be a városba, és nyomban kihirdettette,
