Fejér Megyei Történeti Évkönyv 11. (Székesfehérvár, 1977)

Közlemények - Farkas Gábor: Adatok a dunántúli végvári harcok történetéhez. A Fehérvár térségből indított török harcok kérdése

tette az utat a török számára egész a Balatonig. Csatározások folytak Tihanytól Zalavár, Kiskomárom vonaláig. Sorra égtek a somogyi palánkok, s a martalóc csapatok Kiskomáromot könnyűszerrel bevették, majd tovább égetve a falvakat, Zalavár tartományba nyomultak. E martalóc csapat nagy zsákmányt szerezve, a Dráva menti várakba akart visszavonulni. A magyar seregek Győrben gyülekeztek. Ide rendelték a balatoni várak kapitányait is. A győri tábor azonban nem indult Szigetvár felmentésére, de a török taktikai hadmozdulatait, a portyákat sem akadályozták meg. A zalai kapitányok és birtokosok, akiknek tartományát a török közvetlenül veszélyeztette, kitörtek a táborból és Dél-Zalában elérték a pusztító törököt és azt szétverték, a foglyokat kiszabadították. Kiskomáromot visszavették, s erős őrséggel ellátták. Hamarosan Veszprémből is kiverték az ellenséget. Az uralkodó itt Gyulaffyra bízta a várat, aki immár három véghely fölött parancsnokolt. Most Csobánc, Tihany, Veszprém a török támadások kivédői lettek. Sokat foglalkozott Gyulaffy Veszprémmel, mert a török nem nyugodott bele elvesztésébe. Nádasdy Kristóf leveleiből tudjuk, hogy visszafoglalására törekedett: „A török folyton Veszprém körül lézeng. Nagyon ébren kell benne aludni". A fehérvári törököt most ismét felfogta Vázsony, Tihany, Veszprém őrsége. A Balaton-vidék ellen a legveszélyesebb támadások most Szigetvárról és a Dráva menti várakból érkezhettek. Kiskomárom, Zalavár igazi véghelyekké, a török felvonulások ütköző pontjaivá váltak. Az 1568-ban megkötött drinápolyi béke sem hozott nyugalmat a balatoni végeknek. Most kezdődött csak az igazi végvári élet. Portyák, életre-halálra menő párviadalok, kopjatörések színesítik a tizenöt éves háború kitöréséig tartó időszakot. A párviadalt, portyákat a törvények is, és az uralkodó is szigorúan tiltotta, de a végváriak nem tartották be. Részben a török örökös zaklatása miatt, másrészt a fokozatosan elmaradó zsold miatt sem. Párviadal miatt veszítette el a király kegyét Gyulaffy László is, aki 1569-ben kénytelen volt János Zsigmond szolgálatába állni. Főleg Zalavár és Kiskomárom került veszélybe. A két vár őrségének állandóan talpon kellett lenni. 1573-ben a török tőrbe csalta a kanizsai őrséget és kapitányát, Thúry Györgyöt. A vár őrség nélkül maradt. A helyzetet a kiskomáromiak mentették meg: Majtényi László az őrség egy részét Kanizsára vitte át. A két véghely, Zalavár, Kiskomárom ezután igen sokat szenvedett a török beütésektől. Az 1575-ös országgyűlés a zalavári konvent helyzetével foglalkozva megállapította, hogy az teljesen rombadőlt, ott papot tartani nem biztonságos, de a perlekedő feleknek Zalavárig eljutni is körülményes. Ezért a zalavári káptalan teendőit a pozsonyi és vasvári káptalan hatáskörébe utalta az országgyűlés.

2

" Az erőd nem került a török kezébe. 1580-ban 70 gyalogos és 34 lovas tartotta szemmel a Somogyból Zalába vonuló török portyázok útirányát. Az országgyűlés voltaképpen csak most ébredt rá a balatoni várak jelentőségére. 1578-ban elrendelte Szigliget, Keszthely és Vázsony megerősítését.1 A hetvenes és nyolcvanas években a tihanyi őrség ismét rossz állapotba került. Mattasich hadbiztos 1578-ban szomorú képet festett az erősségről. A falak omlanak, az őrség fizetetlen, s kéri, hogy azokat bocsássák el ,,. . . oly szegények, hogy mikor az őrállásban felváltják egymást, egyik a másiknak ruháját veszi magára, hogy a hideg ellen védekezzék, míg azok, kik az őrállásban a dolgukat már elvégezték, kunyhóikban mezítelenül lappanganak."

22 A hadbiztos jelentése után Tihanyban hamarosan helyreállítási munkálatok indultak. A zsoldot is kifizették. Pyski István kapitánysága