Fejér Megyei Történeti Évkönyv 10. (Székesfehérvár, 1976)

Közlemények - Glatz Ferenc: Szekfü Gyula a ciszterciták székesfehérvári gimnáziumában

dünk benne, sőt egynek érezzük magunkat a szerzővel, a néppel. Ami neki fáj, nekünk is fáj, ami után ő eped, az után epedünk mi is. Érezzük, hogy mindnyájan egyek vagyunk, mindünket egy érzés kapcsol össze. Szeretjük egymást. Nem állhatunk ellen a népdal öntudatlan egyszerűségének, az esztétikai kellemet, a legkönnyebben és mindenkitől felfogható faja a népnek, vonz magához és azt ébreszti fel bennünk, ami nem köt új szövetségeseket, de a meglevőt legszorosabbá fűzi. Ezt a hatást növeli a versforma. A versforma nagyrészt nem tartozik a költészet birodalmába, a népdal versformája pedig teljesen csak ének és zene kíséretében hat. Ekkor azonban magával ragad mindenkit és nincs olyan, ki együtt ne búsulna a néppel, nincs olyan, még legtudományosabb, a legszárazabb, a legjobban elkülönített sem, ki e bűvkör alól ki tudná magát vonni. Legyen bár évek óta távol hazájától, ha meghallja a népdal hangjait, feltétlenül emlékeznie kell a távoli tesvérekről. A forma hatása nem védi meg a nemzeti szellemet semmi külellenség ellen, nem ez a hivatása. Van a nemzeti szellemnek sokkal nagyobb ellensége a külső hatalmasságoknál, melyet erőszakkal nem lehet elhallgattatni, s ezek a személyes érdekek és személyes törekvések. Aki már kanállal ette a bölcsességet, aki már lenézi a népet, lenézi a magyart, ki azt hiszi, hogy szellemének nem nyílik tér itthon, még azt is legyőzi a népdal, a forma varázshatása. Ez hivatása az irodalom nemzeti formájának, megvédeni mindenkit önmaga ellen és fenntartani a szívekben a szeretet. Akiben ez felkél, az nem érzi erejét, nem érzi magabírását, nem lelkesítik harczias ábrándok, nem harczol népéért, hanem szereti azt. Egynek érzi magát vele és ez az igazi békés nemzeti szellem. VI. Eddigi fejtegetéseinkben iparkodtunk lehetőleg megvizsgálni az eszközöket, melyek segédlyével az irodalom a nemzeti szellem ápolására befolyhatik. Ezen eszközök működése legnagyobb részben aknamunka, melyről kevesen tudnak, és amely soha nem jut a föld felé. Az irodalom többnyire öntudatlanul él velük, nem czélja ápolni a nemzeti szellemet, egyedül a ki nem fejezett, de megértett közóhajnak tesz eleget. Ilyen volt a naiv kor hegedűseinek működése, ilyen még ma is a népies lyra, nem bocsát előre a szerző értekezéseket, saját czéljairól fakad a dal, amint Isten engedi. Ez azonban nem akadályozza az öntudatlan irodalmat nemzeti hivatása teljesítésében, s melynek teljesítése lehetőleg fontosabb a nemzeti szellemre. A hegedűs éneke tartja fenn az ősök dicső tetteit és ma is fellelkesülünk, ha a kuruczdalokat, vagy a 48-diki szabadságharczot dicsőítő költeményeket olvassuk. Általában véve a naiv ének a legalkalmasabb a nemzeti érzés fenntartására, ez minden korban figyelmezteti az embert, hogy hazafinak is kell lennie és ennek a figyelmeztetésnek senki sem tud ellenállni. Csodálatraméltó közvetetlenséggel adja elő a nemzet baját, fájdalmát, szenvedését, örömét és éles szemmel idomul át a nemzet életének folyása szerint. Míg Balogh Ádám híres nótájának senki sem tudott ellenállni, ki magyarnak tartá magát: ,,Balogh Ádám a nevem, Ha vitéz vagy, jöjj velem",