Fejér Megyei Történeti Évkönyv 9. (Székesfehérvár, 1975)

Nagy Lajos: Dunapentele története 1526 – 1849

bágyok és zsellérek panaszainak az alapos megvizsgálása, erre lehetősége sem volt: a lázadás vezetőinek az elvitetése, aktív támogatóinak, védelmezőinek a helyszínen történt megbüntetése, a lázadó falu megfélemlítése után csak azokkal tárgyalhatott, akik a követeléseket ellenezték, akik a jobbágyok panaszával nem azonosították magukat: a falu lakosságával szembenálló elöljáróság tagjaival és a földesurakkal, illetve azok tisztjeivel. Ezek véleményét fogadta el, s ennek alapján közölte a lakossággal, hogy keresetük igazságtalan. A „zenebona" valóban tarthatott még akkor is, mert a község lakosai közölték Kenesseyvel, hogy ha a vármegyénél orvoslást nem találnak, egyenesen a császárhoz folyamodnak. Orvoslást nem találtak, követeléseik képviselőit a megyei törvényszék börtönbüntetésre ítélte. Az úrbéri panasz további vizsgálatára vagy elintézésére sor nem került. S a lázadás után másfél évvel, 1838. szeptember 7-én Huszár Péter megyei főügyész már azt írta, hogy „mivel Dunapentelén e szerént úrbéri panasz vagy baj nincs, ezt vizsgálni szükségtelen". A földesurak tehát azt a célt, amelyet 1804. évi concursusukon kitűztek, hogy meg kell kezdeni Pentelén az urbariális regulációt, be kell vezetni az urbáriumot, a falu határát rendezni kell, mégpedig úgy, hogy a legelőből szántóföldeket kell csinálni, a szántóföldekből pedig legelőket, s tagosítás révén (tehát a földek új felosztásával) elérni azt, hogy a földesurak majorsági és úrbéri részei minden vetőben egy tagban szabattassanak ki, — elérték egyrészt 1808-ban az urbárium bevezetése, másrészt 1826-ban a faluval kötött csereszerződés révén, a pentelei jobbágyság és zsellérség 1807. évi és 1836—37. évi ellenállása, „lázadása'' ellenére is. S ennek a célnak az elérését megkönnyítette számukra, a megye segítségen kívül, a pentelei község elöljárósága is. Ez az elöljáróság, képviselve a jobbágyok módosabb rétegének az érdekeit, a napóleoni háborúk konjunkturális lehetőségeinek kihasználása idején elsősorban a legelőterület biztosítását, sőt a falu határában való kiterjesztését tekintette céljának, nem gondolt a falu többségének (s különösen az egyre növekvő számú zsellérségnek) az érdekével. Pentele és lakossága a szabadságharc előtti évtizedekben Az úrbérrendezés körülményeinek (a földesurak szándéka, a jobbágyság ellenállása, a csereszerződés, a község vezetőinek a szerepe, a Szórád-mozgalom) a fennmaradt írásos források alapján történő vizsgálata során felvetődik (felvethető) az a kérdés, — s a falu története szempontjából ez a lényeges —, hogy milyen volt a XIX. század első évtizedeiben a falu gazdasági és társadalmi helyzete, s hogy az a fejlődés, amely a XVIII. század második felében tapasztalható volt, — akár a lakosság számbeli növekedésére, akár gazdasági megerősödésre, illetve differenciálódására gondolunk —, miként folytatódott a XIX. század első felében. A falu lakosságának a száma 1784-ben 1802 volt, tehát az 1744. évi telepítés óta pontosan megkétszereződött. A számbeli növekedés — ha nem is ilyen mértékben — a következő negyven esztendő alatt is jelentős volt: 1824-ben 2054 lakost írtak össze Pentelén,

151 tehát 252-vel töb-