Fejér Megyei Történeti Évkönyv 9. (Székesfehérvár, 1975)

Nagy Lajos: Dunapentele története 1526 – 1849

Szórád Márton és társai, fogságuk alatt és rabtartási költségeik fejében, ingó javaik nagy részét elvesztették. A rabtartási költségek beszedése ügyében tartott vizsgálat során még 1837. szeptember 4-én megállapította a megyei törvényszék, hogy Szórádnak ingó vagyona nincs, s ezért az esetleg szükséges executioba csak a házát és a malmát (illetve a malomrészét) lehet venni. Précsényi Pálnál két lovat találtak az executio részére, Rekenye Jánosnál és Székelyi Istvánnál pedig — mindketten telkes jobbágyok lévén — elrendelték a rabtartási költségek kifizetését 1837. szeptember 29-ig, Szent Mihály napig. S az ötödik bebörtönzött pentelei lakos, Szlávik Márton zsellér anyagi viszonyainak a vizsgálata során megállapították, hogy ,,a fizetésre elégtelen". Rekenye és Székelyi — a megjelölt határidőig — fizetett. Szórád és Précsányi felesége pedig megígérték a rabtartási költségek kifizetését. Fizetni azonban nem tudtak, s a megye árverést hirdetett Szórád zár alá vett vagyonára és Précsényi két lovára. Az árverésen Précsényi lovait megvették, de Szórád „vagyonára", házára és malmára, „vevő nem jelentkezett". Szórádnak valóban nem lehetett ekkor már ingó vagyona. Felesége ugyanis, amíg Szórád fogságban volt, csaknem 2000 forintot költött el, illetve fizetett ki, költségekre: „sokat járt Budára, Bécsbe". Ingatlanaira pedig nyilvánvalóan azért nem jelentkezett vevő, mert a faluban jól tudták azok is, akik vásárlók lehettek volna, hogy Szórád „a községért sokat szenvedett". S mivel ezt tudták, segítettek is rajta. Kiszabadulása után ugyanis néhány héttel, „nem rossz célból", hanem a rabtartási költségek ügyében — mert erről „ő még semmi végzést nem látott" — Fehérvárra szándékozott menni. A gyalog nekiindult Szórádot az „emberek megsajnálták", s utazásához összeadták a lovakat, így ment el 1839 március közepén Tóth József kocsiján, Faragó Mihály, Solti János és Ujbányi István lovaival Fehérvárra, s mivel nemcsak szóban kívánta a rabtartási költségek kérdését firtatni, hanem írásban is, s az „instanciába Précsényi neve is bele volt írva", őt is magával vitte. Szórád és Précsényi megjelenése Fehérváron — rövid idővel kiszabadulásuk után — nyilvánvalóan felkeltette a figyelmet az őket és a pentelei úrbéri ügyet már ismerő megyei urak előtt. S mivel megjelenésükkel egyidejűleg a járási szolgabíró vagy a községi elöljáróság részéről feljelentés érkezhetett — mint a Szórád Márton ellen emelt újabb vád során megfogalmazták: „eddigi nyughatatlanságaidat folytatni, azt más embertársaid segítségével gyámolítani kívánod", — ismét elfogták és kihallgatták őket. A vádat egyszerű gyanú alapján emelték: „ott nálatok egy gonosz lázító idegen tartózkodik, aki is lázító példa elő adásával titeket az uraság ellen titkon bujtogat". Ez a lázító idegen'' a pentelei kocsmárosné (özvegy Zinzárné, ekkor Joanovits Demeter felesége) 77 éves, ágyban fekvő beteg bátyja, Vaits Demeter volt, aki 1838 decembere óta tartózkodott Pentelén. A kihallgatás során Szórád elismerte, hogy volt Zinzárnénál, a hordóért ment. A kocsmárosné azt kérdezte tőle, hogy „no meg szabadult édes Szórádim? — melyre én azt feleltem, meg, igen is. — Kapott-e kend sok botütést? — melyre ismét azt feleltem, hogy bizony eleget kaptam, még most is fáj a testem belé". Vaits Demeterrel nem beszélt azonban sem ő, sem Précsényi. Précsényi csak azt hallotta, hogy