Fejér Megyei Történeti Évkönyv 9. (Székesfehérvár, 1975)

Nagy Lajos: Dunapentele története 1526 – 1849

vett képzett helytelen és alaptalan keresetét indítványba tehesse. Még ez, mint minden jobbágyi tiszteletet levetkezett polgár azzal is vádoltatott, hogy a felség személyét vakmerő kifejezéssel illette volna, azonban erre nézve csak egy tanú lévén, tökéletes világosságra nem hozattathatott. Szlávik Márton, ki szinte annyira elvetemült, hogy a nagyszámú nép jelenlétében a városházánál fennszóval merészlette kikiáltani, amint ez a kiküldöttségi és tiszti jelentésből a tanúvallomásokból, sőt még Précsényi Pál önvallomásából is kitetszik, hogy ez a császár és fejedelem jó, mert ez adta nekünk az igazságot, a boldogult nem volt jó, noha ezen szavai a most uralkodó fejedelem eránti jobbágyi bizadalmát mutatják, minthogy azonban ezen mondásában a boldogult fejedelem ellen kijelentett szavaival arra célzott, hogy eképpen a közcsendességet még inkább háboríthassa, nyilván kitűnik, hogy ezen pajkos, sőt vétkes kifejezése által a nép lazítására célzott, ami annál inkább terheli, minthogy ezt megyei tisztviselő, járási főszolgabíró jelenlétében merészelte mondani. Továbbá szintén kivilágosodott miképpen Rekenye János, aki azon hamis állításaival, mintha a bíró által előadott contractus ez ő bírósága alatt nem lett volna, mint bíróságot viselt, köztekintetben lévő ember (de ki írást nem tudván eképp azon contractust nem olvashatta, és nem is esmérhette) mégis azon nyilatkozással némiképp a népnek békétlenségre és gyanakodásra okot adott, valamint Székelyi István az előbbiek vakmerőségét követve, nem adván semmi tekintetet az elöljáróságnak, a község jelenlétében az ...elöljáróságra értve kiáltozta: „Ki kell vetni a vén kutyákat!" A pentelei „lázítókra" kiszabott büntetés alapján, Szórád, Précsényi és Szlávik — a főbűnösök — szabadulásának az időpontja, sorrendben, 1839. január 11., 1838. július 11. és 1837. október 21. volt. Azonban feleségeik, elítélésük után két hónappal, 1837. június 22-én, a megyei törvényszékhez fordultak, hogy férjeiket — munkáik elvégzése céljából — 8—9 hétre bocsássák szabadon. A szabadon bocsátásért — írásban — kezességet vállalt négy pentelei jobbágy (illetve zsellér): Nagy Imre, Téglás János, Szabó József és Précsényi Imre. De Szórád és társai nemcsak — talán nem elsősorban — munkáik elvégzése céljából kérték (kérették) szabadon bocsáttatásukat, hanem saját ügyük tisztázásán kívül, s ezzel összefüggésben, az elítélésüket is okozó közösségi ügy eredményes elintézése végett is. Ugyanis, amikor 1837 őszén a vállalt kezességre mind a hárman szabadon bocsáttattak a vármegye fogházából — munkájuk folytatása mellett szinte első dolga volt Szórádnak (a feleségével együtt) és Précsényinek, hogy Budára menjenek. Útjukban elkísérte és törekvéseikben támogatta őket Gulyás János is, aki nem került a törvényszék elé, s nem ítéltetett el, pedig Tóth Pál jegyző szerint, ő is résztvett a „lazításban". Budán először is a falu egyik földesuránál, Mérey Sándornál, esedeztek kiszabadulásukért. Méreytől azonban nem kaptak ígéretet, sem bíztatást, — csak pirongatást. Utána elmentek Budán egy pecsenyésboltba, s ott egy obsitos katona, akitől tanácsot kértek, hogy nem tudna-e olyan embert, aki nékik instanciát írna, Tassy Ádám rácvárosi ügyvédet ajánlotta. El is mentek hozzá, elmondták panaszaikat, a Tassy — öt ezüst forint ellenében — nevükben folyamodást írt a királyhoz, és újabb öt forint ellenében még egy meghatalmazó levelet is írt Szórádék nevében, amelyben azok megbízták ügyeik képviseletével.