Fejér Megyei Történeti Évkönyv 9. (Székesfehérvár, 1975)

Nagy Lajos: Dunapentele története 1526 – 1849

helyheztetését a rossz akkori elöljáróság miatt elvesztette, folytatván beszédjét előhozott, hogy a jegyző eladta a közönség kortsmáját (mit is sokan igazulák), a bíró pedig a város határját engedte légyen által a Méltóságos földesuraságoknak". S beszéde végén — mint Tóth Pál jegyző a megyei vizsgálat során vallotta — „gyalázván és kisebbítvén az Elöljáróságot, a tömeggel együtt eltávozott". A december 4-i gyűlésen résztvevők helyeselték Szórád magyarázatait és elgondolásait. Ezekről beszélgettek aztán a következő napokban a templom előtt, a városházánál, az utcákon, a szürüskertekben (hol ekkor folyt a nagy munka: a nyomtatás), s Szórád házánál is esténként. A beszélgetésekben a földesurak ellen egyre szenvedélyesebb hangon szóltak. Galambos Tamás például szürüskertjében azt mondta a többieknek, hogy az a föld, amelyen Mondbach Kamarás háza van, tulajdonképpen a községé, s „a méltóságos úr eddig már elég hasznát vette, most már mi el is pusztíthatjuk". Az új földosztásról is beszéltek, sokan már a földjeiket vetetlen is hagyták, arra gondolva, hogy majd más és több földet fognak kapni. Megállapodtak abban, hogy a régi szerződéslevelet kell előkeresni, s kérdezgették a régi bírókat és a jelenlegi elöljáróságot: nem tudják-e, hol van? Azok válasza az volt, hogy nem tudják. Szórád ekkor úgy gondolta, hogy a megyei levéltárból kell kérni másolatot az ott lévő példányról, s fel is szólította a jegyzőt, hogy menjen el vele Fehérvárra, s a szerződést keressék ki. A jegyző nem volt hajlandó elmenni, inkább csak írt a levéltárosnak, hogy küldjön másolatot. A nép azonban az eredetire lett volna kíváncsi, melynek a helység ládájában volt a helye. S mivel ezt a falu vezetői tagadták, a mozgalom ekkor már nemcsak a földesurak, hanem azok kiszolgálói és támogatói, a község elöljárósága ellen is irányult. A falu többsége Szórád Márton mellett állott, s a község elárulása miatt szidta és üldözte a falu vezetőit: a bírót, a jegyzőt, az adószedőt s az esküdtek nagy részét, „vén kutyáknak", „a város eladóinak", a szegénység nyomorgatóinak nevezte őket, s hozzájuk számították a főtisztelendőt is. A mozgalomtól megijedt elöljáróság hamarosan előadta a szerződés másolati példányát, mégpedig a község ládájából. „De még ez nem elégítette ki kívánságaikat — mint Modrovich Ignác alszolgabíró jelentette a megyének 1837. január 11-én —, mert múlt év december elején az itteni plébános és kanonok úr lakjába menvén, a főtisztelendő urat a szerződés eredetinek, mely arany betűkkel írva vagyon, kiadására felszólítani és mintegy erőlteni merészelték, de ez azt kiadni, minthogy nála nem- is volt, képes nem lévén, és így ők nem boldogulván, szüntelen gyülekezeteket tartottak, sőt szüntelen Bétsbe készültek és nemcsak kisebb summákat az város közpénztárából költségeskedésre fölszedtek, hanem még a város tőke pénzeit is felmondani, és költségeikre fordítani kívánták". A szerződés másolatának az előkerülése is gyanús volt a jobbágyok szemében: Précsényi Pál feszegette is, hogy honnan került elő, nem a főtisztelendő úrtól-e, s erre a jegyzőt, a bírót és az adószedőt három pap által megesketni kívánta. S Rekenye János esküdt és Omódi Ágoston azzal „lázították" a népet, hogy a megtalált szerződést ők bíróságuk alatt nem látták. A nép dühe különösen a bíró ellen irányult, s mint Tóth Pál jegyző tanúvallomásából kiderül „a bíró a nagy lármában és zavarában életét féltvén, arra kérte a zendittőket, hogy tsak a feleségétől és gyermekeitől hannák el búcsúzni, és meg gyónni, nem gondolván azután akár mint bánnyanak véle".