Fejér Megyei Történeti Évkönyv 6. (Székesfehérvár, 1972)
Közlemények - Lukács László: A velencei szőlőhegy népi hajlékai
nyű konyha, nagy szóiba és hatalmas, gyakran több faprés befogadására is alkalmas szőlőfeldolgozó helyiség található bennük. A jellemzett épülettípusok különböző fejlődési fokozatain kívül a szol ölbeli hajlékok között találunk még pince nélküli, nád szőlőskunyhókait, 26 vályogból, kőből, tapasztott napraforgószárból készült szerszámoiskamjrákat is. Ezek nemcsak morfológiai, hanem funkcionális szempontból is különböznek a pinceházas lyukplncéktőil. Többek között a velencei szőlőbirtokosok múltbeli gazdasági-társadalmi helyzetében megmutatkozó különbségek okozzák ezt a formai gazdagságot. Ezzel kapcsolatban Gunda Béla megállapításait idézhetjük: „Még ugyanazon falu területén belül is a házformák, a csűrök, az állattartásra szolgáló épületek a tulajdonosok gazdasági és társadalmi helyzete, foglalkozása szerint változnak és állandóan alakulnák. A gazdasági körülmények, a társadalmi szervezet, a különböző kulturális áramlatok, az etnikai hagyományok, a lakosság kapcsolata más vidékekkel, a természeti adottságok, igen gyakran külső, hatóságii intézkedések a maguk összességében járulnak hozzá a házformák kialakulásához és a ház belső életének jellegzetességéhez." 27 A morfológiai kérdéseken túl kövessük nyomon a velencei pincék és présházak építésének menetét is. 28 A pince', de különösen a présház építése a társasmunkák közé tartozott. A lyukpincéket télen fúrták, nyáron, dologidőiben nem értek rá ezzel foglalkozni az emberek. Ilyen mélységben már nem akadályozta őket a föld fagya. A komák, sógorok, barátok, jó szomszédok közül minidig segített valaki a munkában. De két embernél több nem is fért hozzá a fúráshoz, így legfeljebb hárman jöttek öszsze, és váltották egymást. Legtöbbször hasznavehetetlen, meredek, agyagois-lösziös partoldalakba mélyítették a pincéket. Akinek volt ilyen területe, az egy fertály (12,51) borért adott egy pincehelyet. A munka megkezdéseikor kijelölték a pince magasságát és szélességét. Általában 2—3 m széles, 1,8—2 m magas volt, miivel a keskeny pince biztonságosabb, nehezebben szakadt le. A méretek kijelölése után egy ember ásóval, csákánnyal vájita az agyagos löszt, a másik lapáttal kidobálta a törmeléket. Ehhez a munkához rövid nyelű szerszámok kellettek. Amikor nagyjából kész volt a pince, akkor szellőzőlikat vágtak rá ásóval. Majd lapáttal simára gyalulták az oldalfalait, és vaklikat vágtak a végébe. Egyszámyas, széles deszkaajtókat raktak rá, hogy a nagy hordók, kádak is beférjenek rajta. Végül az új pincét „kifüstölték", azaz 4—5 dlb kénlapot zárt ajtóval elégettek benne, így megtisztult a levegő. A lyukpincék hossza mindig a szőlősgazda szükségleteitől, azaz szőlőjének nagyságától függött. A velencei Pincevölgyben a gazdák pincéi általában 10—15 m hosszúak, ehhez esetleg egy 4—5 m hosszú, 2 m széles oldalág, kölökpince tartozhat (4. kép). A csak 2—300 négyszögöl szőlővel rendelkező halászok, napszámosok pincéi nem haladták meg a 4—6 m hosszúságot. Ha később vettek vagy örököltek még szőlőt, akkor megnagyobbították a pincét: beljebb fúrtak. A XIX. század végén a tehetősebbek már kővel kiboltozitatták ezeket a pincéket. A szegényebbek csak a bejárattál befelé eső kb. 1 m-es darabot boltozták ki téglával, hogy le ne szakadjon. De szá-