Fejér Megyei Történeti Évkönyv 6. (Székesfehérvár, 1972)

Közlemények - Sándor Pál: Az úrbéres népesség megoszlásának statisztikájához Fejér megyében 1828 – 1864.

Az 1 egész telekre eső .igaerő létszáma, valamint a közlegelő minősége azonban valójában csak közvetítő kifejezése volt az alapvető körülménynek: milyen jelentőségre emelkedett az egyes helységek gazdálkodásában az állattartás. Minden olyan esetben, amikor az állattartásnak, illetve az állattenyésztésnek fontos szerepe volt, s amikor az állatkereskedésből származó jövedelem nélkülözhetetlen forrása volt a megélhetésnek, a volt úrbéresek viszonylag magas járandósági igényével találkozhatunk. Olyan helységekben például, mint Seregélyes, Adony, Lovasberény, Perkáta, ahol az állattartásnak, (az adott esetben a ló- és juh tartásnak)

3 8 jelentős szerepe volt és a „kisgazdák" növendéklovai „naponta szép összeget" hoztak a tulajdonosok zsebébe

39 és ahol a volt úrbéresek még több száz birkát is tartottak a közlegelőn,

40 szükségképpen igényeltek viszonylag magas legelőjárandóságot. Ez az alapvető oka annak, hogy az érdekeltek legelőjárandóságukat nem is csupán az 1 egész telekre eső igaerő, hanem az állatszám mennyisége alapján kérték. De akár az egységnyi telekre eső igaerő, akár az állatszám volt is a kívánt legelőilletmény menynyiségének mércéje, az adott közlegelő nagysága sohasem volt meghatározó szempont a szemükben. Paraszti kívánság és földesúri ajánlat éppen ezen a ponton ütközött egymással. A feudális eredetű tulaj donosi szemléletekből szükségképpen következett, hogy a volt földesúr „igazainak épségben tartása" céljából a közlegelő terjedelmére függesztette tekintetét, vagyis mindig abból indult ki: mekkora közlegelőből hány úrbéres telekre kell az úrbéresek legelőilletőségét kiosztania és hogy a kiosztás után most már az egyedüli használatban maradó legelőrész mennyisége (és minősége is) milyen feltételeket teremt saját gazdálkodása számára. Ezért azután se szeri, se száma azon földesúri ellenérveknek, amelyek egyszerűen elvetendőnek tekintik egykori úrbéreseiknek azokat az érveit, számításait, miszerint az egész telekre eső igaerő vagy különösen az állatszám alapulvételével kellene megszabni a legelőilletmény nagyságát, mondván: „a törvény mit sem mond arról, hogy a földesúr a jobbágynak annyi legelőt adni tartozik, hogy az a telkek művelésére" — s még inkább — „az állattenyésztésre is elegendő legyen", mert ennek az elvnek a gyakorlata alapján a földesúrnak „alig marad a közlegelőbőr'.

41 Ha tehát a két fél érveit és ellenérveit tekintjük, könnyen megállapítható, hogy mindegyik a saját érdekeinek megfelelően próbálta értelmezni a törvénynek — érthető okoknál fogva — túl általánosan megfogalmazott szavait és míg a volt úrbéresek az 1 telekre jutó igaerő vagy állatszám és azután az így .meghatározott állatok eltartásához szükséges legelő holdszámának számukra kedvező mércéjével próbáltak minél nagyobb legelőilletőséghez jutni, azonképpen a volt földesúr egykori alattvalóinak ezeket a számításait gyakorlatilag mindenhol redukálta, elvként el is vetette, de legfőképpen azon volt, hogy — a kevesebből kevesebb osztható ki elve alapján — a közös legelő területét lehetőleg csökkentett mennyiségben ismertesse el az úrbéri bíróságok fórumain. Az érvek és ellenérvek ilyen összeütközésére jellegzetes példa a boglári legelőper. Itt a volt úrbéresek — a helyi szokásokra hivatkozva — 1 telekre 8 igát, 1 igára pedig 1 s

Ai