Fejér Megyei Történeti Évkönyv 6. (Székesfehérvár, 1972)

Tanulmányok - Farkas Gábor: A tőkés viszonyok kialakulásának és fejlődésének néhány kérdése Fejér megyében

hatók meg kézműipari szinten. A század közepén, a gazdasági prosperitásból kinőtt néhány gyár. Később az infrastruktúrát alapjában megváltoztatta a vasúti közlekedés. Az ennek során alapított kiszolgáló műhelyek, javítóműhelyek életképessége vitán felül állott, de ezek csekély részét képezték annak a szükségletnek, amelyekben a felszabadult munkaerőt alkalmazni lehetett volna. A lakosság 76 %-a mezőgazdasággal foglalkozik. A hiányzó iparcikkeket Budapest és Bécs kereskedői hozzák Székesfehérvárra, hisz a helyi kereskedelem, de az ipar is, csak az igények egyik fajtáját, — s most már azt sem a teljeset — tudja kielégíteni. Székesfehérvár, Mór, Csákvár piacra termelő iparosai nem emelkedtek túl a helyi jelentőségen. Bár a fehérvári csizmadiák még a századfordulón is az országos és heti vásárok alkalmával sátraikkal egész utcasorokat képeznek; sőt kézműipari technikával készletre is dolgoznak, (hadseregnek) de ezeken kívül nincs más említésre méltó kézműipari ág. A tobakok (nyersbőrkikészítők) egyre szűkebb területre szorulnak. A csákvári agyagiparosok (fazekasok) termékei szépek. Ezért országos hírük van, de a kezdetleges kikészítési technika megakadályozza őket abban, hogy gyáriparszerűen, azaz olcsóbban többet és jobbat termeljenek. 1845-ben Székesfehérváron a Gaja-csatorna folyása mentén alapították a Felmayer-féle Kékfestőműhelyt. Ez a műhely a kor igényeihez alkalmazkodva látta el a lakossági szolgáltatásokat. E műhely az ötvenes-hatvanas években lépett ki a manufakturális keretből, és 50 munkást foglalkoztató, gőzgéppel felszerelt gyárrá lett. 1861-ben a tulajdonos 50 ezer forintot fektetett a vállalkozásba. A kékfestés alapanyagául szolgáló indigót Calcutta-i kirendeltségével Kelet-Indiában, bérelt földeken termeltette a gyár, és csak a nyolcvanas években tért át a mesterségesen készített indigó használatára. A század végén és jelen század elején a belső piacon kívül főleg a balkáni államok, azután Németország és Belgium vásárolja termékeit. Ekkor már átlagban 300 munkás dolgozik a gyárban és az évi termelés meghaladja a 8 millió métert. 1888-ban az évi forgalom 3 millióra emelkedett. 1898-ban egyesül az ausztriai neunkircheni kékfestőgyárral, és ezzel a külpiac még szélesebbre nyílt."

2 1863-ban alapítják a Kari-féle gyarmatáru nagykereskedést. A vállalkozásba — házasság révén — közrejátszott a Felmayer család tőkéje is. A kereskedést 1875-ben ecetgyárral, majd likőrgyárral bővítik, amelynek termékei Kelet-Dunántúl városaiban is megtalálhatók. A gyárban és a kereskedésben évi átlagban 25 fő dolgozott.

03 A Weiss és Tull bőripari manufaktúra a székesfehérvári fehértímárok műhelyei közül megmaradt, s 1855-ben gyárrá szervezték. Fennmaradását és gyárrá szervezését a tulajdonosok azzal érték el, hogy a bőrkikészítés mellett terményfelvásárlással is foglalkoztak. Az ötvenes években elsorvadt tímáripar után pedig nem volt helyi konkurrenciája, így a hetvenes-nyolcvanas években erőteljes fejlődése figyelhető meg. 1889 után nyersanyagot a balkáni államokból importálnak, cserzőanyag pedig Levantéról kerül a műhelyekbe. Termékei: — elsősorban szattyán-, fehérirha- és bélésbőr-készítmények — kiváltképpen a Monarchia területén találnak piacra.

84