Ez Van, 2004 (1. évfolyam, 1-9. szám)
2004-12-01 / 9. szám
Egy kis nosztalgia Andai György Dereng Derengenek mindenféle házmesterek, jó- vagy rosszindulatúak, kategóriába sorolásukat az határozta meg, megelégedtek-e az egyforintos kapu- és az ötvenfilléres liftpénzzel, midőn Polgár a tízórás kapuzárás után érkezett haza, vagy valamely barátnőjéhez lifttel szándékozott fölmenni. Amint a kaputelefonok és a minden lakó számára sokszorosított liftkulcsok feltűntek, a házmesterek gyakorlatilag eltűntek, és hiába nevezték őket immár házfelügyelőnek, eredeti funkciójuk híján hivatalnokok lettek, bejelentőlapok aláírására és (eufemisztikusan szólván) némi információ-áramoltatásra rendszeresítve. Liftezni persze ingyen is lehetett, pláne kiskölyköknek, amíg észre nem vették őket: a Markó utcában ott volt a sok bíróság, meg a Nehézipari Minisztérium, mindegyikben a csoda - a páternoszter. Órákig tudták volna ott le-föl vitetni magukat (természetesen fölül is, alul is befordulva, dehogy kiszállva a földszinten, vagy a tetőemeleten, hiszen oly finom borzongást jelentett a sötét pince, vagy padlás terében a gépház furcsa zöreje), ha ki nem kergette őket valamely zord portás bácsi, hol voltak még a gyúrt testű-agyú ifjú biztonságiak? Ezek persze gyerekes derengések. Saját felnőtté válásának kezdetét Polgár úgy tízéves korára teszi, mikor - immár sokadszor - ismét Pesthidegkútra zavarták ki nyárra. Ott, a Dimitrov úti templom mellett, a majdani luxusvillák helyén kukoricaföldek húzódtak, köztük csak néhány ház, melyek gazdái gyerekek nyaraltatásával egészítették ki keresményüket. Polgár évekig Orbán szabóéknál lakott, és azon a nyáron a házigazda lánya (tizenhárom éves, igencsak formálódó bakfis) mellé-, sőt alábújt este az ágyban. Ide-oda rendezgette magán Polgár gyerekkezeit, lábait. A kölyök kicsit megijedt a furcsa sóhajokat és nyögéseket hallván: csak nem csinált valami bajt? Elkapta volna magát, de a lány visszarántotta, s akkor neki is valami furcsa, nagyon kellemes bizsergése indult meg belül, a gyomra táján, majd lentebb - nem értett semmit az egészből, de várta a következő estét. Az el is jött, a lány is, Polgár egyre boldogabb volt, de aztán lejárt az egy hónap, hazavitték. Midőn évtizedek múlva kiderült, hogy egyik legjobb barátja, H. Gyuri szintén rendszeres vendég volt ott, és mit tesz isten, hozzá is odabújt a lány - nos Polgár ekkor, negyvenvalahány évesen kissé megsértődött. A felnőtté válás intellektuálisabb aktusaként dereng emlékeiben az első útja egy felnőtt-könyvtárba, a Népköztársaság útja és a November 7. tér sarkán, ahol Ági néni, távoli rokon volt a főnök, és apu törzsvendég. A később szabadpolcosnak nevezett (magyarán önkiszolgáló) rendszer ismeretlen lévén, a könyvek gerincükkel ki, a válogató felé fordítva, üveg mögött sorakoztak, az üveglapokon keskeny rés: ahogy elhaladt előtte a kölcsönző, ujjával rábökött egy könyvre. A kötet ettől beljebb nyomódott, a szekrény túloldalán álldogáló könyvtáros kihúzta, majd könyvelt, adminisztrált. Rápecsételte a kis kartonlapra a visszaadási határidőt, meg a kivett könyvek számát, stb. Polgár kihagyta a gyerekkönyvtárakat, hiszen itt (persze apja olvasójegyére) tizenhárom-tizennégy évesen már „felnőtt” könyvek közül válogathatott. Az angol nyelvkönyveit nem kölcsönözhette, azokat meg kellett venni, a drappbarna fedelű Báthy-Végest, amely mintha példájául szolgált volna a nyelvkönyveket karikírozó szatíráknak: - What is this? This is a table. - ilyenfajta mondatok sorakoztak az első párszáz oldalon. Polgár ma úgy véli, azért szerkesztették így a kötetet, hogy kiderüljön: aki az első néhány fejezetet lebirkózza, az valóban elszánt, alkalmas a továbbtanulásra. Amikor új nyelvtanárhoz került (elfogyasztott néhányat, természetesen eredménytelenül, mert lusta volt, hihetetlenül lusta), ott volt még az Essential English, több kötetben, egy fia magyar szó nélkül, benne „vicces” rajzok, meg a sok szereplő között egy humorosnak szánt alak, Hob, Rob vagy Bob?, aki mindig jópofákat mondott - kár, hogy Polgár nem értette. A szekrény polcának mélyén derengő vastag, barnás kartondoboz kétnyelvű feliratából is csak a magyart fogta fel: Az Amerikai Egyesült Államok Népének Ajándéka - benne harisnyák, zoknik tárolódtak, korábban ’56 után ilyen pakkokban érkezett ez-az, például tejpor, tojáspor - ízük feledhető. Ritka örömei közül több mint derengés a csónak végében kuporgás: fényesen ragyog ki a sok ócska nap közül az a néhány szombat, amikor fél kettő körül a szülők és barátaik meló után Sziget-, azaz Spicc-kerülésre indultak a Rómairól a Szentendrei-sziget végébe, Kisoroszi fölé. Ott ócska sátorból tábort vertek, valódi fahasábokból csináltak tüzet az igazi kondér alá, melyben echte gulyás főtt. A táborhelyet iszapszag és rengeteg szúnyog lengte körül, de ez mit sem számított, legalábbis Polgárnak nem, a felnőttek morogtak, még ezt a kis kényelmetlenséget is nehezen viselték. Apu rendesen pipa volt rájuk ezért. Visszafelé a másik ágon csurogta le, a nap mind melegebben égette bőrüket, de ilyenkor volt a legjobb illata a víznek, meg a távoli sütőolajnak: a Lupánál, az Első Kútnál, a kis csárdában kora délelőtt kezdték sütni a keszeget. Ennek íze (ellentétben por- és póttojássaltejjel) neki, az akkoriban pocsék evőnek is máig emlékezetes, és valahányszor keszeget süt, süttet, vagy vásárol valamely balatoni bodegában, ott és akkor annak sosincs már olyan zamata, állaga, - igen, meg meri kockáztatni - harmóniája. Persze anyu keszeget sem evett, mivel állandóan kilóival küszködött, fogyókúrázott szüntelenül és rendíthetetlenül, nem gondolva arra, hogy ez öröklött, génekben hordozott, sőt hormonális ügy, elég sok mindenen ment át ahhoz, hogy felboruljon az anyagcseréje. Fél zsemléket pirított meg magának hangyányi vajjal, és megváltó mannaként fogadta a csodaszernek kikiáltott Amolett kekszet. Kenyér, zsemle helyett ezt kellett volna enniük a kilóikat veszteni szándékozóknak, erre tehettek volna egy kis sovány felvágottat, sajtot, és sok-sok vizet, ha isznak rá, a kotyvalék megdagad a gyomrukban, teltségérzetet kelt, a jóllakottságét - legalábbis azt ígérték. Legalábbis ezt ígérte Kazal László, a frenetikus komikus, aki az Amolett-reklámhadjárat frontemberévé vált. Kedélyes és mintegy védjegyeként is „használt” kövérségéből valóban leadott több kilót, mutatták is a kezdetleges reklámfilmeken, aztán hirtelen elhagyott a csinnadratta. Rossz nyelvek tudni vélték, hogy az egykor (anyu is így emlékezett rá) nádszálkarcsú, vonzó, szőke, kiváló táncdalénekes korai halálát éppen az erőltetett kúra, a keksz okozta volna - meglehet, ma már kideríthetetlen, meg derengő legendának is így kerek, nem érdemes háborgatni. Dereng, mintha a dolgozó nép egész- jg§| ségét másként is óvni kívánta volna a dolgoztató ipar: megjelentek a Superfilt szipkák. Részletesen elmagyarázták, milyen fizikai elven működik az a kis rézbillentyű, amelyet a szipka cigaretta felőli végébe applikáltak, azon áthaladva a füstből ki- | csapódik a kátrány, a nikotin jó része, tessék megnézni, itt van lefényképezve, lefilmezve, nem csalás, nem ámítás. Hatalmas lett a siker. Lelkiismeretüket megnyugtat- f ni kívánó láncbagósok vásárolták a szipkát, hozzá tucatszám a betétet, mely utóbb rézből műanyaggá változott, és kínozta a dohányosokat két-három éven át. Kínozta, mert lehet, hogy szűrt a füstből, ám hogy magát a füstöt alig engedte át, az tótziher. Erőlködéstől behorpadt pofá- ' val próbált a szerencsétlen nikotinista egy tisztességes slukkot kioperálni - remény- * télén vállalkozás. Azaz: elképzelhető, hogy ez volt az egészben a csel? Meglehet, a csodaszuper nem is volt csoda, nem is ’ szuperált, csak a kínlódás révén kívánta elijeszteni a bagósokat szenvedélyüktől, | lásd még alkoholelvonók pia kiváltotta okádásait. Dereng némi pára: meleg, vastag - a mosókonyha. A „Kreszben” szépen beosz- ? tották a lakók, hogy ki mikor használja, mert nem lévén központi fűtés, meleg víz, hát itt melegítették irdatlan üstökben gázon a mosóiét. Volt két ménkű kád is, meg kézi mángorló, azon tekerte Polgár felváltva apjával a nehéz, vizes lepedőket, párna- és paplanhuzatokat. Idővel kaptak saját mosógépet a tantitói, Angliából: | Hoover gyártmányú volt, akár a rozoga centrifuga is. Hogy milyen állapotban lehettek, kiderül a vámcédulából: fillérekre értékelte a szigorú hatóság a több évtizedes masinákat. E forrásból egy frizsider is jutott (minőségét lásd, mint előbb), Morphy Richard’s márkájú - Polgár szívesen ropogtatta a nevet. Ennél jobban csak a Szaratov tetszett neki, már csak első szótagja miatt is. Majd’ minden háztartás- 1 ban ott dübörgött és zabálta az áramot a szovjet ipar remeke. (Folytatás az 5. oldalon) 3. oldal EZ VAN -1. évfolyam 9. szám, 2004. december
