Ez Van, 2004 (1. évfolyam, 1-9. szám)
2004-09-01 / 6. szám
Szíves I átás-vend ég I átás Barátaim és néhány kedves olvasóm már nem egyszer jelezték, hogy későn érő típus vagyok. Sokáig ellenkeztem, de most már magam is kezdek rájönni, hogy igazuk van. Na de, hogy enynyire későn érő, arra valóban vagy két évtizeddel „később” jöttem csak rá. Szíveslátás-vendéglátás, hirdeti több magyarországi idegenforgalmi plakát Én a vendégség és vendéglátás privát szférában történő ellentmondásaira jöttem rá mostanában, természetesen saját káromon tanulva. Svájcban élő unokatestvérem, akivel különösen közeli kapcsolatban voltam, már gyermekkorunkban is mi voltunk a család feketebárányai: jampecek voltunk, duplatalpú gojzervarrottcipő, csőnadrág, le sem merem írni, hullámos, soppos frizura, szombat-vasárnap csörögni jártunka Horizont tánc-suliba. Majd elváltak útjaink, ő Svájcba távozott, ahol sajátjó nevű fogtechnikai laboratóriumotvezetett, én nem távoztam sehová, és egy reklámügynökséget vezettem, ami az állambácsié volt Minden évben volt szerencsém kijutni a Montreux-i Marketing Reklámkonferenciára, amely mindig ugyanabban az időben, április 30. és május 7. között került megrendezésre. „Ha kedd akkor ez Belgium” (volta film címe), ha április 30, akkor ez nekem svájci konferencia, majd egy meghosszabbított hétvége St Moritz mellett élő unokatestvéremnél. Külön-bejáratú vendégszobámból csodálatos kilátás az Alpokra, tiszteletemre rendezett parti, kellemes társasággal, szóval „frankó" volt Öt-hat év után a szokásos érkezésemkor unokatestvérem közölte velem, hogy minden a régi, de egy általuk kiválasztott szállodában lesz a lakhelyem. A szálloda csodálatos volt, uszoda, masszázs, elegancia, és ami a legfontosabb, minden fizetési ingerenciámat a szálló teljes területén megakadályozták, mondván, hogy azokat unokatestvérem rendezi. Nem rossz, gondoltam magamban, de nem értettem. Soha egy vita nem volt közöttünk, felesége, és gyermekei is szerettek engem, meg nem bántottam őket nem vagyok nehéz vendég, egyedül közlekedtem minden esetben, elképzelni nem tudtam, mi lehetett az oka a kiváltságos VIP ellátásnak - de nem az ő házukban. Kérdésemre, hogy mi a fenének nem a megszokott vendégszobában lakom, az volt a válaszuk, hogy jobb így, mivel felesége egy kicsit gyengélkedik, a gyerekek év végi vizsgákra készülnek, és még egy csomó lényegtelen indok. Elengedtem fülem mellett, hiszen jobban jártam, végtére is úgy éltem három napig, mintegy milliomos, és beletörődtem ebbe a „szörnyű” helyzetbe, hogy egy kommunista országból érkezett hivatalos állami kiküldetésben lévő manus még három napig élvezheti ezúttal már nagyon híres unokatestvére költségén a svájci „rothadó kapitalizmus” ellentmondásait Több évnek, pontosabban majd két évtizednek kellett eltelnie ahhoz, hogy rájöjjek, miért is „kényszerültem” szállodába St Moritzban, ahelyett, hogy unokatestvérem házában töltöttem volna a három napot Nagyon közeli barátomtól kaptam Európából egy faxot, amiből idézek néhány sort: „Kedves Barátom! Egy munkatársam felesége július végén megy Amerikába, ahol több várost szándékozik meglátogatni, New Yorkban is eltölt négy napot, vagyis három éjszakát Röviden, hálás lennék Neked, ha tudnál egy olyan megoldást találni, hogy a hölgy valahol lehajtsa a fejét anélkül, hogy ebbe a zsebe belesántulna. Ha bármilyen megoldás kirajzolódik, dús hajkoronáddal övezett agybimbódban, légy szíves értesíts gálám bpostával, vagy szükség esetén Bell kollégánk műszerén, esetleg fax mozgósításával. A hölgynek senkije sincs New Yorkban, te lehetsz az egyedüli támasza.” Mit lehet erre reagálni, csak azt, amit mindenki tenne barátjának. Amúgy kicsit félek a New York-i turistáktól, ugyanis, aki dicséri New Yorkot az újra jön, aki szidja, az is újra jön. Na mindegy, ha barátomról van szó, akkor kezem-lábam töröm, még akkor is, ha nincs nagy kedvem a dologhoz. Szóval, először is szállás, persze majdnem ingyen, meg örüljön az összes felkeresett hotel, hogy ismeretlen ismerősünk náluk hajthatja álomra fejét Talán még az is megfordulhatott az agyában, hogy neki fizethetnek azért, hogy „ejrópából” náluk vendégeskedik. Az utazási dátumok természetesen kilenc esetben változtak, és mivel július nem éppen holtszezon, mégis sikerült egy zsebbe bele nem sántuló szállodát találnom Manhattanban, úgy hogy az én lakásomtól ne legyen távol, és mindenhez közel legyen. A sok módosítás először az én idegeimet csinálta ki, de nem maradt el tőlem a szimpatikus hotelportás sem (neki, ahogy említette, vegetatívja volt). Ezután az érkezést pontosítottam, több telefon-és faxváltással, melyben legnagyobb megdöbbenésére közöltem vele, hogy New Yorkban nem szokás kimenni a repülőtérre, hiszen egyrészt autóm nincs, másrészt pedig a reptéri busz, vagy a sárga taxi behozza a városba. Fonetikusan leírtam a hotel címét, hogy azt csak bemondja a taxisnak, és ha mázlija van, be is hozza a kért címre. Megkérdezte, hogy délután ötkor sötét van-e New Yorkban, mert hát a közbiztonság tudjuk milyen. Mondtam, hogy júliusban délután öt órakorvilágos van - milyen érdekes - és bármilyen csinos is, nem lesz bántódása. Előre azt kívántam neki, hogy abban az „ejrópai” országban, ahol él, legyen olyan közbiztonság, mint itt Manhattanban. Elérkezett a várva-várt nap és óra, bár az utóbbi egy kicsit váratott magára. Ugyanis ötórai érkezés helyett este hét órakor érkezett meg, s bár akkor is még világos volt, én nem a szálló halijában, hanem a bejárat mellett lévő tűzcsapon kicsit kényelmetlenül ülve vártam, „nehogymá” valaki a járdán inzultálja. Amikora taxiból kiszállt, arra gondoltam, hogy egy ilyen kis inzultációnak bizony örült volna. Na, de nem férfiakkal akart megismerkedni, hanem a világ fővárosával. A taxiból vidáman szállt ki, nem úgy az indiai származású taxis, aki olyan vörös volt a dühtől, mint turbánja. Kiderült, hogy a hölgy csak annyit fizetett, amennyit az óra mutatott, így hídvám (Toll) és a borravaló valahogy lemaradt. Azonnal pótoltam, majd az általam vásárolt virágot átadtam, és benn vártam a portán, hogy tovább indulhassunk. Anyukám szokta mondani kiskoromban esténként, kéz, arc, fog! Én is ezt mondtam, vagyis azok mosása után irány a világ egyik központjába, a nem messze lévő Times Square megtekintésére. Péntek este lévén tízezrek vonultak fel-s alá, ezért megnyugodva közölte velem, hogy valóban jó a közbiztonság. Megnyugtattam, hogy soha senki nem fogja inzultálni itt New Yorkban. (Máshol sem szerintem, hiszen mint mondtam, nem Michelangelo tervezte.) Másnap reggel nagyon jó barátom 10 órakor légkondicionált kisbusszal várt bennünket Tizenhét ponton álltunk mega sziget legdélibb csücskétől Harlemig, most nem sorolom, hogy hol, de délután öt óráig bevettük a várost Este elmentünk a Greenwich Village-be egy jazzklubba, utána késő éjszaka még egy kis éjjeli városnézés, majd hazavittük. Egyik ájulatból a másikba esett, mind a várostól, mind tőlünk, meg hogy így, meg úgy, meg hogy minek, meg hogy túlzás, szóval „vakerált”, de azért örült, és el is várta a szervizünket Másnap nejem elvitte azokra a helyekre vásárolni, ahol mint tudják kedves férfitársaim, asszonyaink 70 dolláros cuccokat 7 (leírom betűvel is HÉT) dollárért kapnak meg, mert kicsit hibásak, vagy mi a fene. És ezt mi természetesen férjek be is vesszük. De hát jobb a békesség. Csak azt tudnám, hogy honnan szerzik az „olcsó” árakat jelző tiketteket feleségeink? Szerintem összejátszanak asszonyaink a tulajdonosokkal ellenünk. Szóval elvitte, így vasárnap egész délelőtt nem éppen szomorú magányomban komputerem előtt ültem. Még az előző napi városnézés alatt vettem neki egy jegyet a most futó a 42. Street cí„Akármilyen l^jlvfes vmlég, EZ VAN -1. évfolyam 6. szám, 2004. szeptember 10. oldalKAN “Szokásos érkezésemkor unokatestvérem közölte velem, hogy minden a régi, de nem náluk, hanem egy általuk kiválasztott szállodában lesz a lakhelyem...”
