Ez Van, 2004 (1. évfolyam, 1-9. szám)

2004-09-01 / 6. szám

A bandzsa tigris

Olyan témákkal leptek meg „beszállítóim”, hogy egyik csodálkozásból a másikba estem. Úgy éreztem magam, mintha egy időgép visszaröpített volna az '50es, ’60-as évek Magyarországára, ahol előszóra hírhedt Révai, majd később az Aczél korszak uralta a magyar kulturális életet Egy csoport nevében jelentkező telefonáló elintézte, hogy nevető rohamot kapjak. Ellenmondást nem tűrő hangon közölte velem, hogy író-olvasó találkozóra akarnak meghívni. Invitálásukat azzal indokolták, hogy írásaimat rendszeresen olvassák. Most egy kis „kiértékelésre” szeretnének vendégül látni, manapság úgyis ez a divat Lefejezésemre nemigen gondolhattam - bár ma Irakban ez a divat -, hiszen a meghívásukba egy kis „olaj” is becsúszott Elmondták, hogy szeretik ezeket a „panoptikumból" adott helyszíni közvetítéseimet, de most már személyesen is kívánnak! Hát, ha ilyen kificamodott ízlésük van, ám legyen. Mindössze arra kértem őket, hogy ne én menjek, hanem ők tiszteljenek meg személyes látogatásukkal.

Szóval író-olvasó találkozó. Mára gondolattól is kacagnom kell, hiszen már vettem részt ilyeneken, próbáltam volna nem részt venni, legyen az valami „híres” Kossuth-díjjal kitüntetett szoc.reál író leleplező alkotása: A bandzsa imperialista tigris a gázcsőben című, vagy más marhaság. De ugyanebbe a kategóriába tartoztak az úgynevezett Szabad Nép félórák is, melyeken az újság eszét vesztett tollnokái a kommunista párt kétségbevonhatatlan eszméjét hirdették.

Bitófát követelve mindazoknak, akik azokon nem vettek részt nem beszélve arról, akik bár testileg ott ültek reggelenként, a munkaidő megkezdése előtt, de esetleg tekintetükkel azt fejezték ki. hogy az ott elhangzottakkal nem értenek egyet Én, aki be akartam jutni az egyetemre - ahova évek hosszú sora alatt nem jó helyről való származásom miatt „hely hiányában” nem nyertem felvételt - persze, hogy ott voltam ezeken a találkozókon. Röhögni - mondjuk befelé - ott is lehetett

A különítmény megérkezett hozzám. Első mondatuk így hangzott „Nem dicsérni jöttünk magát hanem letolni (még jó, hogy nem temetni). Szóvivőjük egy nagyon kulturált hölgy volt, akinek műveltsége, intelligenciája, lexikális tudása máraz első percben feltűnt Azonnal támadtak, hogy honnan tudom, milyen kulturális programokra érdemes elmenni, melyek

azok a haknik, melyeket nem érdemes meglátogatni. Honnan a fenéből tudom előre, hogy mi lesz szórakoztató, élvezetes program, és melyik az, amire kidobott pénz elmenni. Heltai Jenő Néma leventéjének főszereplője, Agárdi Péter egy szószátyár krapek volt hozzám képest ugyanis némán hallgattam kritikájukat

Majd így folytatták: Maga elismerően írt több ízben mentoráról, a jó tollú, híres Halász Péterről. Hát nem olvassa az ő írásait? Nem kell messze mennie: korábban arról írt, hogy micsoda művészek szórakoztatják az Amerikában élő magyarságot Igen, mi is tudjuk, hogy sokan eltávoztak közülük, de nekünk ne mondja, hogy nincsenek fiatalok. A Pesti-, Víg-, Madách-, Katona József - vagy más vidéki színházakból nem jönnének ki művészek egy kis vendégszereplésre.

Ekkor már megelégeltem, hiszen ez nem író-olvasó találkozó, hanem olvasói, mivel csak ők nyomták a sódert Egy mentőötletem támadt. Elhíresült süteményünkből eléjük nyomtam egy tállal, hogy amíg esznek, szóhoz tudjak jutni.

Halász Péter valóban a mentorom, és nem csak a cikkeit könyveit, hanem gyakorta hozzám küldött leveleit is olvasom. Azokból idézek egy mondatot, amely pontosan e témához fűz megállapítást: Jól emlékszem arra, amikor az itt fellépő művészeket nagyobb szerénységre, a túlzó jelzőktől való tartózkodásra, és önmérséklésre intetted...” Kedveseim - szólaltam meg - ezekből a szavakból nem az derül ki, hogy nem értek egyet önökkel, de tessenek már megmondani, miért engem tetszettek megtisztelni ezzel az író-olvasó találkozóval?

A választ a különítmény egyik férfitagja adta meg, Alfonzó híres mondását idézve: „Hát idefigyeljenek emberek!” Odafigyeltem, mi mást tehettem volna. Mi tulajdonképpen nem azért jöttünk magához, hogy mint eddig, daráljuk a vizet, hanem más miatt Tudja, azok a beharangozó cikkek. Magával nem tudunk zöldágra vergődni, hiszen maga mindenre azt feleli: „ízlések, és pofonok különbözőek”. Mi fel vagyunk háborodva, ezektől a beharangozó cikkektől. Mit szól hozzá, hogy május 6-án még harangoztak, pontosabban beharangozták egy május 5-én már lezajlott programot Nevetséges, de figyeljen ide, erre a kis történetre, kíváncsiak vagyunk, mit szól hozzá? - mondta

az egyik eddig hallgatásba burkolódzó nyugdíjas úriember, aki valamikor zenész volt Amerikában. Egy kiváló cigányzenekar szórakoztatta a nagyérdeműt, az egyik budapesti elegáns szálloda éttermében, amikor Erkel Színházbeli koncertje után megjelent a földgolyó talán egyik leghíresebb jazzmuzsikusa. A zenekar kissé zavartan játszott tovább, hiszen a világon a mai napig is elismert, legnagyobb klarinétos, Benny Goodman .volt a vendég. Néhány dal eljátszása után Goodman elájult, és a

sok balhét látott zenészek ijedtükben egy vödör vízzel fellocsolták a klarinétművészL Majd mi történt ezután? Semmi mentő, semmi orvos „keine pánik”, ugyanis Benny Goodman felállt, odament a mikrofonhoz, és vizes ruhájában csak ennyit mondott: „Hölgyeim, és uraim! A mai napig én voltam a klarinétkirály, de mától kezdve ez a kolléga lesz - és rámutatott a zenekar klarinétosára, mert így senki a világon nem tud ezen a hangszeren játszani!” Ezt a sztorit tudja az összes Magyarországról érkező zenekar fellépése előtt minden beharangozó cikkben olvashatjuk. Én csak annyit jegyeztem meg, hogy ez nem egészen történhetett így. Ugyanis, amikor Benny Goodman Pesten szerepelt, ez a zenész még nem is élt Ezt a történetet hallottam Görögországban is, egy elegáns étteremben játszó másik zenekar klarinétosától is. Hát éppen erről van szó. Miért kell ilyen blőd történetekkel, pontosabban nem igaz történetekkel beharangozni egy zenekart Ha valóban jó zenét csinálnak, akkor úgyis telt házakat vonzanak. Minek kell etetni a népet ilyen gejl, olcsó, beharangozó újságcikkekkel. Hogy merik maguk újságírók venni azt a bátorságot, hogy még a próbákat sem látták, azt sem tudják, ki, mit ad elő, hogy jó lesz-e a produkció, vagy csapnivaló? De maguk már egekig magasztalják a soha nem látott, és

hallott előadást Egyáltalán tudja maga, ki az a klakk? Őegy színház, vagy egy színész fizetett embere, aki ingyenes belépővel szervezi meg, hogy tapssal buzdítsa a közönséget, mintha állati nagy siker lenne. - Ezt bevallom, nem tudtam - mondtam. - Na látja! Maguk olyanok, mint a klakkolók, előre írnak minden hülyeséget, aztán talán még maguk sem tapsolnak, hiszen maguknak sem tetszik az előadás. - Megadom magam, de azért kérem adjanak nekem is szót mert úgy érzem, hogy egy sokkal lényegesebb dologról kellene beszélnünk. Önök egészen biztos hallottak Rákosi Szidiről, a híres színésznőről, és annak még híresebb fiáról, Beöthy Lászlóról, akinek Pesten több színháza volt Ez a híres-neves színházi ember még híresebb voltarról, hogy a szegény színészeket segítette. Darabokat íratott csak azért, hogy szerephez jussanak, és ne éhezzenek ezek a komédiások. Idős korában az egyik általa alapított színház jubileumi díszelőadására nemhogy egy tiszteletjegyet, de még egy meghívót sem kapott Nevét nem említették a hirdetéseken, szórólapokon, plakátokon, szóval sehol. Az említett díszelőadásra volt színházának pénztárában vett egy olcsó jegyet Történetem hallatán sikerült a tizenkét, bocsánat, öt dühös embert megenyhítenem, és már nem beszéltek többet az udvari, bértollnokok által elkövetett beharangozó cikkekről, melyekkel kapcsolatban teljesen igazuk volt

Hát így zajlott le a XXI. században egy New York-i magyar író-olvasó találkozó, mely a „cucilizmusban” rendezettektől eltérően szabad véleménynyilvánításban realizálódott

Teljes egyetértésben váltunk el, mindannyian azt kívántuk, hogy szűnjenek meg az udvari bértollnokok, bérfirkászok beharangozó írásai, dicshimnuszai. Ne írják elő nekünk, hogy egy-egy produkció tetszeni fog-e nekünk. Majd mi eldöntjük, ha már láttuk az előadást

Mottó: „Nagy ^dicséret es azugság egy fajjal gai. Majd mindég nap beharangoznak nekünk”.

IS 9. oldal

EZ VAN -1. évfolyam 6. szám, 2004. szeptember

“Mindannyian azt kívántuk, hogy szűnjenek meg az udvari bértollnokok, bérfirkászok beharangozó írásai, dicshimnuszai...”