Ez Van, 2004 (1. évfolyam, 1-9. szám)
2004-09-01 / 6. szám
ALOM Valami bíbor-barnás köd zizeg a Duna fölött, belőle lassan bontakozik ki a híd, a régi volt híd, a Kossuthról elnevezett. Polgár áthajol a korláton, szemből hajó jön, s mintegy üdvözölvén a hidat - és ily módon természetesen magát Polgárt - lehajtja kéményét A gőzős mögött bíborfényű a víz hullámtaraja is, a Dunán minden vadevezős tudja, hogy a Kőrös lapátjai verik a legnagyobb hullámokat, följebb, a szentendrei ágak valamelyikében félre is húzódnak elő le a kílbóttal, szkiffel, kajakkal, míg a víg partiak, kissrácok, meg felnőttek vidám rikkantá- j sokkal rohannak a vízbe. Ingyenhullám, nem úgy mint a Gellértben, a Palán, hanem itt, a Dunán, ahol úszni, fürödni, lubickolni, tapicskolni lehet, igen, a Duna-vízben, mely selymes, tiszta, az ám! A hídon korom száll Polgár szemébe, de nem, hiszen már nem is a hídon van, valami vonatablakból pislog ki, közvetlenül a postavagon után, így jól látja a 424-“senki nem látja, de mindenki tudja, hogy fehér ingét téglalap alakú, kékcsíkos puplindarab torzítja há túl, harsányan jelezve viselője csóró voltát” ján elszakadt a barna zsinór, úgy kötötte össze, ocsmány csomó, de megszokta, meg kellett szoknia. Évekig járatták magas szárú cipőben (talpbetétesben, naná) és a fűző, a mindenkor fűző mindig elszakadt, egy új pár pedig ötven fillér. Amíg lehet, addig átcsoportosítással, azaz átfűző lyukazással tünteti el a szakadást, s mikor már körömnyi hurkot sem képes a madzag végére ügyeskedni, akkor jön a maradékok össze kötözése, és így, magas szárúban, szakadtzsinórosan közlekedik - okot adván korán rendülő önbizalmát tovább gyengítő megjegyzésekre, ráadásul osztálytársaitól, tehát a haverjainak tekintettektől - Polgár álmában is sokat tud a gyerekek olykort kegyetlen, kíméletlen gonoszságáról. Most villanás, más idő, a csuka most félcipő, műbőr, kemény, nem hajlik, csak törik, a repedéseket pasztával próbálja eltüntetni, Aputól tanulta a technikát, de hol van ez az igazitól?! Az igazi pucoválástól, amelyet a profi mutat be a Nyugati pályaudvar lépcsőinek est. A mozdony fölött fekete füstuszály, belőle korom- és szikracseppek vágódnak a kihajló srácok szemébe, azok könnyeznek, de nem törődnek vele, osztálykirándulásra mennek, talán Eger? Utána Szilvásvárad? Az álom nem ad térképet, csak egy lányosztályt mutat, hetedikesek, akárcsak ők, osztálykiránduláson, akárcsak ők, valahonnan az Alföldről. A turistaházban viháncoló egymásra pillantások, majd valami idétlen szóba elegyedés, később némileg normálisabb beszélgetés, egy névre figyel fel Polgár, oly dallamos és szép, mint tulajdonosa: Bendula Eleonóra. Este van már ott, Polgár álmában, az emeletes ágyakkal zsúfolt szobák ablakán át nézik a kísérő tanárokat, ahogy szalonnát sütnek, ketten-hárman megbújva a vállukra terített pokróc alatt, s az egyik leselkedő srác megszólal. - Mi mehet ott a pokróc alatt apukáim, mi mehet ott! Polgár elgondolkozik, nem is sejti, mi mehet ott, mi ez a szöveg egyáltalán. A kirándulási bakancsot rúgja le lábáról, hiszen valamiként már otthon van. Kölcsöncipő, és mindkét darabkélyeken, nem csak a hűsítő szellőt várva, de csak úgy, nézegetve az utcát, a járókelőket vagy a szemközti, esetleg a mellettük lévő erkélyen álldogálókat, üldögélőket. Többnyire átszólnak egymásnak, dumálgatnak, a levegő tiszta, kocsi nem jár, olykor a Glázner felől friss kenyérszagot fúj a szél, mit szagot? Illatot, a friss kenyérnek csak illata van, és ilyenkor, még hat óra tájban is sütnek frisset. Álma vált, odaér céljához, a színházhoz, ellenőrzi a vitrinben önmagát, nem látszik-e inge kifordítottsága. A Csanády utcai fehérneműs az élénélhajtásánál elfoszladozott gallért a rutörténéseknek csak a felét látja az előtte tornyosuló fal miatt. A függöny még lent, a „vast” már fölhúzták, jószerivel mindenki a helyén, telt ház, ekkor lép be a Mester, Kodály mester, fehér haja világít. Felesége leül az első sorban, középre, ám a Mester áll a széksorok között, háttal nekitámaszkodva a zenekari árok korlátjának, szemben az egész nézőtérrel, mindenki őt nézi. ő érezhetően tudatában van ennek, s csak áll ott, mintha éppen most vezényelte volna valamely művét és köszönné meg a tapsokat. A csillárok fénye kezd halványodni, de Kodály még mindig áll, helyzetével mintegy újrahatározva nemhogy a nézőtér, de az egész épület, sőt a város, a bolygó közepét. - Pozőr! mondja valaki Polgár mellett. A srác nem ismeri a szót, kérdezné szomszédjától, de amintarra fordul, már félig ébren van, teste az ágy szélén, alatalján, alacsony széken ülve. Előtte lépcsőszerű deszkaizé, a kuncsaft arra teszi a lábát, de az alkalmatosság egyszersmind tárolószekrényke is, a dobozból különböző krémet, kencék, kenőcsök, rongyok, kefék halmaza kerül elő. Nincs olyan ocsmány sáros, vagy éppen töredezett topán, mely ne ragyogva kerülne ki a mester kezei alól. Mellette a falat támasztó, a cipőtisztító művésszel kvaterkázgató, pirossapkás hordár, vonatérkezés, tehát munka hiányában elismerő pillantásokat vet a kész műre, kissé irigyelvén azt az öt forintot, amelyet a maesztro bezsebel. Neki ezért minimum kétböhöm bőröndöt kell elcipelnie a vonattól a taxiig, és ha taligáját hozza egy tízesért, azt már úgy megpakolja, hogy emelni is alig bírja, toljavonja, és ilyenkor nem kamuból nyög, nem az utas szívét lágyítandó, pénztárcáját nyitandó, de tényleg vergődik, túl a hatvanon, lábain magas szárú bakancsban. Kutyagol álmában Polgár, frissen suvickolt cipőjében gyalog vág át a városon, kacskaringókon, rövidítéseken, átjáróházakon. Körülötte ülnek az er-A gőzős mögött bíborfényű a víz hullámtaraja is, a Dunán minden vadevezős tudja, hogy a Kőrös lapátjai verik a legnagyobb hullámokat...” hadarab hátából kimetszett vászonnal cseréli, tökéletesen. Ám Polgár még most, álmában is fél, mert úgy érzi, ha senki nem is látja, de mindenki tudja, hogy fehér ingét téglalap alakú, kékcsíkos puplindarab torzítja hátul, harsányanjelezve viselője csóró voltát. Az üveg mögött képek, a NAGYOK képei, istenem a Major, a Básti, a Lukács Margit, igen, mert ez a Nemzeti Színház, minden más jelző nélkül, tehát nem régi, nem új, ez itt a Nemzeti, a Blaha Lujza téren. Polgár most nemcsak úgy érkezik, mint általában, hetente akár többször is, most jeles az alkalom: a Tragédiát adják, éppen ezredszer. Szokott helyén ül, a legfelső emeleten, a jobb szélen, nyomorultul apró székre beszorítva, a színpadon ta a lepedő szinte hurkává gyűrődve. Polgár mostanság színesben álmodik, élénk színeket lát, sőt szagokat észlel. Nem tudja, hogy ez általános, normális-e, pszichiáter analitikus kellene véli, az talán magyarázatot adna, meg álmaiból következtetne mai állapotára is. Naponta vált pizsamát (kínai piac, ötszáz darabja), egyetlen éjszaka alatt nedvesre izzadja hálócuccát, mivelhogy víziói ritkán oly békések, mint most. Többnyire veszekszik, vitatkozik, sőt verekszik ismerőssel-ismeretlennel, néha vér folyik, a sajátja természetesen - na ezt kapd ki, Freud!, mert persze a testi-szellemi bunyókban mindig Polgár veszít, álmában is. (Andai) EZ VAN -1. évfolyam 6. szám, 2004. szeptember 8. oldal
