Ez Van, 2004 (1. évfolyam, 1-9. szám)

2004-09-01 / 6. szám

Akinek nem inge

Az utóbbi időben megjelent írásaim a szokottnál nagyobb visszhangot váltottak ki. Egy önmagát ünnepelt sztárnak kikiáltott énekesről azt mertem leírni, hogy aznap este kicsit indiszponált volt, ami még olyan világhírű sztárokkal is előfordulhat, akik esetlegjobbak, mint az említett "művész". Ő a haknibrigádjával visszautazott az óhazába, majd beindult a gépezet Itt maradt rokonai, vagy rajongói gyalázkodtak, fenyegettek, természetesen nem egészen emberi hangon, hanem komputer segítségével lassítva, eltorzítva, de a szövegettisztán, érthetően előadva. Válaszolni persze nem tudtam, mert csak üzenetrögzítőmmel voltak hajlandók kommunikálni, hiszen az nem tud védekezni.

Évekkel ezelőtt hasonló helyzetbe kerültem, amikor még egy másik újságot „erősítettem”, vagy gyengítettem?! cikkeimmel.

Egy, azóta már szülőhazájába repatriált TV producernek megemlítettem, hogy a műsor, amelyhez kapcsolat fűzi, nem különösképpen magas nézettségű. Előfizetőink körében egy reprezentatív felmérést készítettünk, és egy úgynevezett 100-as panelt véletlen kiválasztás alapján megkérdeztünk, hogy a szóban forgó műsort nézik-e? Száz megkérdezettből 11 igen választ kaptunk, ami ugyebár, hát 11%-os nézettséget jelent Amikor ezt egy írásomban megjelentettem, jöttek a perrel való fenyegetések telefonon, melynek megnyerésére ugyan annyi esélyük lett volna, mint a Göncölszekérnek, hogy durrdefektet kapjon. Mondtam, hogy ez egy szabad ország, ahol sajtószabadság van, és ha valamivel nem ért egyet, akkor válaszoljon cikkemre. Nem írt, mert talán nem tudott írni, és nem perelt, mert az itt nagyon sok pénzbe kerül, de nem lett volna amúgy sem sok esélye, hiszen nem említettem sem az ő nevét, sem a műsorának címét, úgy látszik a megjelenteket ő vette magára. Abban a tudatban élt, hogy műsorának kezdete előtt elnéptelenednek Manhattan utcái, és mindenki rohan a TV-készüléke elé, hogy jó helyet kapjon. Kérdésemre, hogy szerinte hányán nézik műsorát, olyan "lottószámot" mondott, hogy már azzal is bizonyította dilettantizmusát hiszen Manhattanban még a hatvanas években sem élt annyi magyar származású ember, mint amennyire ő taksálta a nézőszámot Na, de ezért miért kell átkozódni, fenyegetni, megsértődni, ezt valóban nem értem.

Az ilyenkor az egész világon elterjedt "védőpajzsot" én a magam részéről nem szívesen használom, amikor neves publicisták írásaik elé odabiggyesztik az alábbi mondatot, valahogy így; megjelent írásom kizárólag írói fantáziám szüleménye, szereplőimet a képzelet szülte, esetleges hasonlóságuk valós személyekhez, a véletlen műve. Na már most én nem vagyok neves publicista, de ami sokkal lényegesebb, az én írásaim szereplői, valódi húsvér emberek, az általuk előadott történetek velük fordultak elő, vagyis azok nem az

pontosabban emigrációs jelenségekről.

Ne legyenek feledékenyek azok, akik a ’40-es '50-es években jöttek ki, és kezdték el az akkoriban szintén nem könnyű emigrációs életüket Akik hasonló céllal mostanában jönnek ebbe a csodálatos országba új életet kezdeni, semmivel sem rosszabb, tehetségtelenebb emberek, mint ők voltak, csak hát évtizedekkel később teszik ugyanazt, amin néhány feledékeny "őslakó" már keresztülment. Hogy miért is írok ilyen gyakran ezekről a különböző történetekről? Kizárólag azért, hogy újonnan érkezett honfitársaink okuljanak belőle, ahogy az egyik szenvedőalany saját magát nevezte.

Hogy visszatérjek a korábban említett cikkeimre, illetve azok megjelenése utáni reagálásokra, szitkozódásokra, hát mit is mondhatnék. Aki írásra adja a fejét, annak el kell viselnie az átkozódásokat, fenyegetéseket Én a magam 100 kilójával elég könnyen birkózom meg ezekkel, de egy valamit nem értek de nagyon nem. A mohácsi vész egy rózsaszín babazsúr volt ahhoz képest ahogy egyesek reagálnak. A hasonlat nem véletlen, szinte nemzeti csapásként fogták fel, amit írtam, akikről írtam, de főleg és legfőképpen azt, hogy miért cselédség oldalára tettem le voksomat Egyébként jó, ha az állóvíz egy kicsit felkavarodik, nem lehet mindenkor mindenről szépet és jót írni, mert a valóság mástmutat Az én véleményem az, ha egy újságírót nem kedvelnek, írásai nem tetszenek, az az újságírónak, de magának az újságnak is már siker.

Az UN közzé tette a közelmúltkivándorlási statisztikáját Ebben szerepel egy számadat többek között amely szerint tavaly 4022 magyar állampolgár emigrált fejlett országokba. A növekvő tendenciát mutató kivándorlási adatok jó lenne, ha arra ösztönöznék az illetékeseket, hogy az ezekkel együtt járó problémákkal igenis foglalkozzanak, de semmi esetre sem átkozódni kellene, ha valaki egy lapban ezekről ír.

Hogy írásaimban egyébként jelenségről van szó, azt mi sem bizonyítja jobban, hogy ugyanabban a történetben leírtakra e hatalmas ország három különböző államából kaptam reagálást olyanoktól, akik nem is ismerik egymást, de a cikkben írtakban mindhárman magukra ismertek. Hiába mondtam egyiknek-másiknak, hogy én nem ismerem önt, nem is beszéltem még önnel, miből gondolja, hogy önről van szó. A telefonbeszélgetés már úgy kezdődik a legtöbb esetben, hogy hát nem kellett volna, minek írtam, hiszen én nem tudhatom, hogy ö mennyire szereti a háztartási alkalmazottját (már nem cselédet említett), meg a baby-sittert, és folytatja a magyarázkodást hogy ő együtt vacsorázik az alkalmazottjával, egy és ugyanazon asztalnál. Ilyen, meg olyan lazacot meg kaviárt ad neki, egyszóval a szövegtől már émelyegni kezd a gyomrom. Én ugyan továbbra is bizonygattam, hogy nem róla van szó a cikkemben, de ha úgy érzi, akkor valami van, ugyanis akinek nem inge, miért veszi magára. Ennél fényesebb bizonyíték nincs arra, hogy egy szomorú, majd mindennapos jelenséggel állunk szemben. Az is nagyon elgondolkodtat, hogy miért kérdezi meg majd’ minden munkaadó, hogy én miért a munkavállalók oldalán állok. A válaszom erre, hogy én abszolút semleges vagyok, hiszen nem egyszer írtam olyan problémákról is, amit az általam „védett” lányok-fiúk követnek el.

A napokban kaptam egy telefonhívást egy idősebb hölgytől, hogy mit szólok hozzá, mi történt a házában. Az egyik szoba, amit egy magyar asszonynak adott ki, majdnem leégett. A bérlő a közeli napokban szándékozik végleg hazautazni Magyarországra. Mit vásárolt öszszegyűjtött pénzén a kicsike, hát elektromos háztartási gépet Nagyon boldog volt, amikor meglátta, hogy az üzletben nagybetűkkel ki van írva, hogy nemcsak az Amerikában használt 110 V feszültségű gépekkel rendelkeznek, hanem Európában használatos 220 V-os berendezéseik is vannak. Nem kell trafó, nem kell semmi, csak be kell dugni a konnektorba. A hölgy bedugta, bár ez nem kimondottan az ő feladata, de az még nem lett volna baj, hogy bedugta, a baj csak az volt, hogy nem Magyarországon dugta be, hanem itt Brooklynban. Gondolta, már kipróbálja, hátha nem jó, nem működik, akkor még itt visszaviheti kicserélni. így történt ez ebben az esetben is. A főbérlőnek 500 dollárjába került, hogy másnap ne kelljen sötétségben élnie, de még így is örült, hogy a háza épségben maradt Egyszóval mindkét oldal adja nekem a nyersanyagot írásaimhoz. Vagyok olyan naiv, hogy azt hiszem, hogy ezekkel a cikkekkel, ha nem is teljesen, de valamely sikerült csökkentenem ezeknek a szomorú eseteknek a számát Végül, de nem utolsósorban azokkal a jelenségekkel, melyekről évek óta írok és reményeim szerint, mint mondtam, talán egy idő után nem fogok tudni írni, mert nem lesz miről. Akkor már én sem fogok nekik úgy köszönni, mint mostanában, vagyis hogy „Szarajevo-Szarajövő”, hanem valami vidámabbat találok ki számukra.

írói képzelet szüleményei. Az újságírás alaptörvényeit betartom, vagyis informátoraimat soha nem 1 adom ki, és természetesen történeteim szereplőit hagyom a névtelenség homályában. Irga| lommal kérem mindem f esetben olvasóimat, és most is megismétlem; értsék meg, hogy nem éppen vidám történeteim nem egyes személyekről, hanem jelenségekről szólnak,

Mottó:

4ÍÍP <^fÍfÍ

"M a tükröt átkofd, ha a képetl ferde."

I* 7. oldal

EZ VAN -1. évfolyam 6. szám, 2004. szeptember