Ez Van, 2004 (1. évfolyam, 1-9. szám)
2004-07-01 / 5. szám
Kufár üzletelések Nem egyszer írtam le, hogy a hozzám forduló, tanácsot kérő fiúk-lányok történetei, problémái hallatán már semmin sem csodálkozom. Ezek a nagyon helyes, kedves emberek sajnos nem tudnak újat mondani már nekem, bár néha elismerem, hogy azért meséltek márolyan történetet, melynek hallatán, ha rezzenéstelen arccal is, de majd „kiájultam”. A szenvedő alanyok általában előre jelzik, hogy hallgassam meg mi is történt velük, mert olyat még nem hallottam. Most azonban semmi bejelentkezés, semmi bevezető telefonhívás nem volt, azonban három egymást követő reggelen ugyanaz az üzenet várt. Mindhárom napon munkaidőm lejárta után egy fiatal, nagyon szomorú lány keresett. Kollégáim még azt is elmondták, hogy megkérdezte tőlük, nincs-e egy kis ennivalójuk, arra gondolván, hogy a nálunk tartott szokásos rendezvények után biztos van egy kis maradék. Kollégáim e szavak hallatán jól meguzsonnáztatták. Ezek után a következő napon munkaidőm letelte után nem mentem haza, hanem vártam. Jött is, egy valóban szomorú szemű, huszonvalahány éves lány, aki azonnal rákezdett mondókájára, bár ne tette volna. Magyarországról érkezett, ahol nagyon beteg édesanyjával, és ugyancsak beteg öccsével nagyon nehéz körülmények között éltek. Miután édesanyja nyugdíjából majdnem képtelenek voltak megélni, elhatározta, hogy ő segíti majd őket innen Amerikából, hiszen hajtogatták neki otthon, hogy itt könynyebb az élet, és keresetének egy részét haza is tudja küldeni. Szakmája nincs, de tanulni akar egyetemen, angolul jól beszél, és meg akarja magát valósítani, ahogy ezt elmondta. Én már ezalatt nyúltam is a telefonhoz, hogy egy bentlakásos munkát szerezzek neki, hiszen nincs lakása, se pénze, se munkája. Várjon - kérte, mert gyermek felügyeletet, vagy idős emberek gondozását nem meri vállalni, fél a felelősségtől. Hát körülbelül eddig bírtam visszatartani magam, hogy ne szólaljak meg, de közbevágott egy rejtélyes mondattal, amit, mint egy dal refrénjét állandóan ismételte; minden problémám megoldódik október 1-jén, addig kell csak kitartanom! Ne haragudjon, hogy megkérdezem, miért? Hogy már nem éhes, az rendben van, hiszen legtöbb kolléganőm szinte már várta uzsonnával, de mégis hol lakik, hol hajtja álomra szomorú fejét? - érdeklődtem. Művészi ambíciói vannak, különös tekintettel a színészettel kapcsolatos pszichológia tudomány érdekli, ezt szeretné tanulni az egyetemen. Egy ilyen témával foglalkozó budapesti szimpóziumon ismerkedett meg egy amerikai lánnyal, aki bíztatta, hogy itt minden OK lesz, csak jöjjön. Jött is, most itt van nálam, mert az invitáló színészpszichológus csak rövid időre fogadta be, október 1-ig adott neki egy matracnyi helyet - volt a válasz. Már megint ez az október 1. Azért sem kérdeztem meg, mi lesz október 1-én, de azt viszont igen, hogy miből él, honnan vesz egy kis harapnivalót. Egy néninek bevásárolok egyszer egy héten, és azért kapok 50 dollárt - mondta. Szép kis összeg - feleltem. Nekem ez elég - válaszolta, hiszen október 1-je után minden megoldódik. Ekkor feladtam és rázúdítottam néhány kérdést. Miért nem kell egy jó bentlakásos állás, miért nem fogad el segítséget, miért akarja magát éhezéssel megvalósítani, meg még anyukájának is akar hazaküldeni pénzt, könyörgöm, miből és mi ez az október 1. Végre kinyögte, melynek hallatán „teljesen padlótfogtam”ésmajd elsült a a plomba a fogamban. Nem tudom, hogy dühöm, vagy tehetetlenségem volt-e nagyobb, de olyanynyira megdöbbentem, hogy ő kezdett engem nyugtatni. Péter bácsi, ez nem olyan nagy dolog, tessék megnyugodni. Nem járt sikerrel, mivel mutatott egy hirdetést, melynek olvasása után mégjobban kiborultam. Szóval, tetszik tudni Péter bácsi, én eladtam egy petesejtemet ötezer dollárért. Kikaptam a kezéből a hirdetést, és azonnal odaadtam kolléganőmnek, hogy hívja fel a számot. Ő is majd elájult, de azért telefonált. Először természetesen arra gondoltam, hogy valami „olcsó” amerikai ügynökség jelentkezik, de nem, egyik leghíresebb New York-i kórházunk negédes hangú hölgyeménye nyugtatta meg kolléganőmet, és kedvesen magyarázta miről is van szó. A hirdetés egyéként a Student Guide őszi számának 204. oldalán jelent meg. Szóval erre játszott a lány, hogy október 1- jén lesz ötezer dollárja. Nem szükséges feltétlen lányos apának lenni ahhoz, hogy átélje valaki ezt a szomorú helyzetet, így nem is jött kis sok értelmes mondat belőlem. Csak annyit mondtam, hogy saját magát megvalósítani más módszerrel is lehetne, például először dolgozni, egy kis pénzt összeszedni, majd tanulni. Hiszen amikor megkapja az ötezer dolláros csekket, akkor lakásra már eleve két hónapot előre ki kell fizetnie, anyukájának is akar hazaküldeni ebből, egy kicsit enni is kell, hogyan tovább, mi lesz azután? Hát majd szerzek egy szponzort - volt a rövid válasz. Majd elmondta, hogy a hirdetés elolvasása után elment a kórházba, ahol nagyon kedvesen fogadták (naná, hiszen adnak neki ötezer dollárt, és ők kapnak ötvenezer dollárt egy petesejtért). Ott vallatás dédszülőkig, családfa, intelligencia (IQ), egészség, betegség, jó alak, külső és egyéb felmérések. Mint amikor a rabszolgákat adták-vették, mondta és még felsorolt néhány dolgot, mi után érdeklődtek, majd orvosi vizsgálat következett, és ami a lényeg, minden kritériumnak megfelelt. Nagyon, de tényleg nagyon tájékozatlan vagyok e témában, de azt azért tudom, hogy legalábbis egy rizikófaktorral biztos lehet számolni, ez pedig az, hogy nem lehet esetleg később gyereke. Persze, hogy lehet, mondták az orvosok. Ennek ellenére próbáltam erről a szörnyűségről lebeszélni. Már sikerült is egy nénit telefonon elérni, aki most jött ki a kórházból és éjjelre akar valakit maga mellé, ingyenes lakáshasználattal. Szóval ideális lenne, legalábbis az önmaga megvalósításához. Mindent próbáltam még a szerződéskötés előtt elkövetni, hogy ezt, a szerintem szörnyű procedúrát ne kelljen végigélnie. Miután minden megmozdulásomat megakadályozott elárulta, hogy ő már aláírta a szerződést a kórházzal, saját szemével látta a nevére kiállított 5 000 dolláros csekket. Elkéstem! Kértem egy telefonszámot, ahol elérhetem, egy lakcímet, ahova levelet küldhetek neki, a válasz egyszerű és tömör volt. Se telefonja, se lakcíme nincs, de majd október 1. után jelentkezik, és mondta az ilyenkor szokásos búcsúszöveget; majd én hívom Péter bácsit Húj, de ismerős szöveg. Soha nem hallok felőle, gondoltam, hiszen általában ez a megszokott módi. Tévedtem! Néhány nap múlva felkeresett személyesen. Szörnyen nézett ki, elmondta, hogy 12 napon át minden nap hormoninjekciót kell adjon saját magának (!), és kétnaponta jár be a kórházba kontrollra. Nagyon erős hasi fájdalmai vannak, de nincs semmi baj, vigasztalták a kórházban, ez természetes velejárója a procedúrának. Különben is olvassa el pontosan a szerződést! Most már nem volt olyan negédes a kórházi hangnem. Kérte, hogy hadd maradhasson a könyvtárszobánkban, mert rosszul érzi magát. Én ezalatt felhívtam nőgyógyász barátomat, akinek elmeséltem a történetet, és ő felajánlotta, hogy átfaxol nekem egy ismertető anyagot megnyugtatásomra. Az elmúlt életemben nőgyógyászati problémáin még nem voltak, így a szöveg körülbelül úgy hatott rám, mintha kínai telefonkönyv norvég fordítását olvastam volna. Megkértem orvos haveromat, hogy este találkozzon velem, és egy kicsit avasson be ebbe a petesejt eladási procedúrába. így is történt, barátom megnyugtatott, hogy bár minden orvosi, sebészeti beavatkozás veszéllyel jár, de ennél, mi-Mottó: „Jobb s^egé"ynejt lenni egéjgiségben, semmint beteg teltben vagyonosnak.” EZ VAN -1. évfolyam 5. szám, 2004. július 10. oldal MN wmmr~ “Mint a rabszolgát adták-vették, mindenről érdeklődtek, majd orvosi vizsgálat következett, és ami a lényeg: minden kritériumnak megfelelt. “
