Ez Van, 2004 (1. évfolyam, 1-9. szám)

2004-07-01 / 5. szám

vei nem betegséggel kapcsolatos, a rizikófaktor nem több mint 2-3 %, esetleges szövődmények, életveszélyes komplikáció nagyon kis számban fordulhat elő. Ugyancsak ritka, de fennálló veszély, amit az előzőleg beadott 12 hormoninjekció eredményez, hiszen azok stimulálják a peteérést. Emellett a procedúra előtt, alatt, és után szedett gyógyszerek mellékhatása is bizonyos veszélyt jelenthet. Fennállhat még az alhasi fájdalom mellett hőhullám, puffadás, hangulatváltozás, álmatlanság, stb. A stimuláló hormonok hatására a procedúra után hányinger, légszomj, hasduzzadás, állandó szomjúság tünetei léphetnek fel. Barátom meg akart nyugtatni, de ez egyáltalán nem sikerült, legfeljebb elmondhatom, hogy nyithatnék egy szülész-nőgyógyász rendelőt, mert annyira ki lettem okítva. A lány megígérte, hogy két nap múlva bejön hozzám és tájékoztat, mi történt Minden szimptóma, amit az orvos barátom említett, fennállt nála, már a preventív időszakban is, sőt.. Elmondta, hogy kontroll vizsgálatról jött, ahol megállapították, hogy a hormoninjekciók hatására túlstimulált helyzetbe került, mert nem egy, hanem tizenkét, igen, jól hallom, tizenkettő petesejttel rendelkezik. Észrevette, hogy vizsgáló orvosa kicsit idegesebb a megszokottnál, de mondta, hogy semmi probléma nincs, legalábbis nekik - gondolom én. Most már én hívtam fel a kórházat és természetes jogérzékemmel naivul csak anynyit kérdeztem, hogy ha a szerződésben jelölt egy petesejt ára 5 000 dollár, akkor 12 db petesejt a dolog természeténél fogva 12-szer 5, vagyis 60 000 dollár bevételt jelent a lánynak? Ahogy már fentebb említettem, a kórház egy petesejtért a segítséget váró szülőktől, akiket természetesen a lány nem ismerhet meg soha, írd és mond, 50 000 dollárt kasszíroz. Természetes jogérzékem nem vezetett eredményre, mert közölték, hogy a szerződésben egy petesejtről van szó, de szokásos apró betűs fejezet alapján, ha több is képződik a stimuláló injekciók hatására az a kórházé marad. Lapunk terjedelme véges, így a szakcikkírást befejezem, csak még néhány szót az emberi oldalról. Most, amikor e sorokat kopogtatom, túl van a lány a procedúrán. Megkapta a hőn áhított 5 000 dolláros csekket, és most boldog?! Nem tudhatja, hogy a beavatkozás okozott-e maradandó egészségkárosodást, nem tudhatja, hogy a jelzett 97%, vagy a minimális 3% kategóriába fog tartozni, vagyis lehet-e még gyermeke, vagy sem. Semmitnem tudunk, csak egy valamit. Nem így kell Amerikában új életet kezdeni, nem így kell egy fiatal lánynak önmagát megvalósítani, (hámori)

Mottó: „Aki jótéteményben részesült legyen hálás, bár ez nem kötelező, de az aztán egyáltalán nem illendő, hogy csöndes köszönet helyett nyilvánosan bemocskoljon.”

Az utóbbi hetekben megnövekedett a különféle kárpótlással kapcsolatos adminisztratív munkánk. Igen sok, valamikor jobb napokat látott honfitársunk, akik akár az óhazából, Erdélyből, Kárpátaljáról, Felvidékről jöttek ide, a változó politikai helyzetre való tekintettel megpróbálják visszaigényelni saját, vagy szüleik földjeit, gyárait és egyéb ingatlanjait. Ezek már réges-régen az állam tulajdonába kerültek, jobbára nem is nagyon találhatók, mert például hatalmas lakótelepek épültek a helyükön.

Természetesen a hozzám forduló embereket nem akarom, de bevallom nem is tudnám lebeszélni arról, hogy megpróbálják visszaigényelni a jogosnak vélt saját tulajdonukat, amelyektől megfosztották őket. Ami a tied, az az enyém, ami az enyém, ahhoz neked semmi közöd, ahogy ezt elemista korunkban a jobb minőségű radírokra, vagy ceruzákra mondtuk. De hát itt, ez esetben nem radírokról esik szó.

A hozzám forduló emberektöbbsége, lényegében nem anyagi megfontolásból szeretné visszakapni gyáraikat, földjeiket, hatalmas házaikat, hiszen mindegyik úgy kezdi a beszélgetést, hogy amennyiben sikerül valami kártérítést kapniuk az után amit szüleiktől, nagyszüleiktől elvettek, azt jótékony célra fordítanák.

Egy ilyen „felajánló” Erdélyből jött idős házaspár is így kezdte a beszélgetést, segítsünk visszaszerezni nekik, amitől megszabadították felmenőiket a román kommunisták. Mivel ma már egyre többen utaznak haza szülőföldjükre látogatóba, így ők is ezt tették. Az ottani földhivatalnál a hajnali három órától másnap délutánig tartó várakozás sikerrel járt.

Sokak által ismert egyik tevékenységem, adományokat gyűjtök a terioiisum által megölt szülők gyermekeinek otthona javára. A fenti házaspár ehhez, egy bizony nem mindennaposnak mondható összeget ajánlott fel. Gondoltam, ha annak egytizedét adják, az sem lesz lebecsülendő. Én csak vártam-vártam a napi postát, benne az adományról szóló csekket, de az nem akaródzott megjönni. Majd két hónap után főnököm biztatására csak felhívtam őket, a mi újság, hogy tetszenek lenni kérdéseimre olyan választ adtak, hogy attól féltem, hogy elolvad vagy elcsöpög a telefonom. Isten áldja meg minden lépésemet, meg így, meg úgy, csak azt nem mondták, hogy milyen

szép is vagyok. Hát valóban az nem vagyok, de „pipa” az igen. Amikor már nagyon el akartak köszönni tőlem, csak megkockáztattam bizonytalanul feltenni az obiigát kérdést, hogy mikor tetszenek elküldeni a felajánlottadományt azárván maradt gyerekeink részére. Milyen adományról beszélek kérdezték, hiszen ők semmi, de semmiféle adományról nem tettek említést, bizonyára összetévesztem őket valakivel.

De, ha majd Manhattanban járnak, akkor bejönnek és megköszönik közbenjárásunkat. Mondanom sem kell, nemigen jártak azóta Manhattanban, legalábbis környékünkön az biztos, hogy nem. Gondolom, jól vannak, gondtalanul élvezik a felvett öszszeget és a „megtakarított” adomány által nyújtott örömteli életet.

Másik történetem szereplőjére nem a mottómban jelzett csöndes köszönet elmaradása, inkább a mocskolódása a jellemző. Ennek a palinak egy dilije van, szeret írni. írásainak szövege olyan, mintha egy homeless írta volna az ingyenkonyha előtt, forró levesre várva, az óév utolsó estéjén. Emberünk olyan, mint az átkosban élő funkcik voltak, akiket „beültettek” magas beosztásokba, asztalukon 2-3 telefonnal, előszobájukban ugyancsak 2-3 titkárnővel. Telefonjuk természetesen nem volt bekötve, az soha nem csöngött, de jól mutatott. Szóval ez az író éjjel-nappal irogat, de írásai soha egyetlen lapban még nem jelentek meg. Ennek ellenére ír éjt nappallá téve, vagyis „pótcselekszik”. A problémát az okozza, hogy ehhez a pótcselekvéshez évek óta engem hív segítségül. Felhív telefonon, imigyen szólva: „Tanult barátom! - ez én „vónék” - írtam egy eposzt, megtennéd, hogy „kipofoznád”, hiszen mint tudott, több évtizede itt élek és már nem megy annyira a magyar. Kérlek olvassad el, javítsál bele, húzzál belőle, toldjál hozzá, de ne feledkezzél meg az ékezetekről sem, mert háttudod, azoka fránya szerkesztők ugyancsak nagyon igényesek, nem szeretik, ha nem hibátlan írást küldök a részükre.” Gondoltam, valóban nem szeretik, de ennél a palinál tovább mennék, évek óta nem szeretik, hiszen meg sem jelentetik írásműveit Természetesen még hozzátette, hogy lehetőleg aznap, de legrosszabb esetben másnap küldjem vissza „kipofozott” műveit, mert a kiadó már őrjöngve várja.

Amikor már több száz produkciója „nem volt képes nyomtatásban megjelenni”, megsajnáltam, és próbáltam azokat „elsütni” a nagy példányszámú magyar nyelvű napilap, az Új Kelet részére, arra gondolván, hogy jómagam ennek a lapnak a New York-i tudósítója vagyok. Amikor ezekből a kipofozott episztolákból egy kötegnyit elküldtem a főszerkesztőnek, aki szellemességéről, és fanyar humoráról ismert, ő csak annyit mondott: „Nehogymá rám eresszed ezt a hogyishívjákot”!

Egy dologgal írásművészünk nem áll hadilábon, ez pedig minden dolgozatának az elején fellelhető aforizmák volta. Amikor műveinek kipofozásába belekezdtem, első dolgom volt, hogy azokat „ahogymá" szokás, idézőjelbe tettem. Ezt minden esetben kikérte magának, hiszen mindegyik „alkotójának” magát nevezte meg, vagyis nincs olyan aforizma, amit ne ő talált volna ki.

Amikor igaz, bátortalanul, de említést tettem, hogy ezeket a gyöngyszemeket, hát hogy is mondjam, egy-két „szóra sem érdemes” ember már papírra vetette, akkor nagyon haragos volt velem. Csak néhányat említek: Catullus, Descartes, Hippokratész, Platón, Seneca, Spinoza, Shakespeare, Cicero, Villon, Kossuth, Széchenyi, Madách, Petőfi, Ady, Mikszáth, Babits és még néhány ilyen „könnyebb fajsúlyú" géniusz.

Annyira azért nem haragudott, mintgondolnánk, hiszen mind engem, mind a széles tömegeket egy inkvizícióhoz hasonló dologgal fenyeget, mégpedig azzal, hogy könyvet ír, melynek én leszek a lektora. Ha ez a könyv „neagyisten” megjelenik, akkor az ő hírnévét és bankszámláját fogja gazdagítani. Ugyan iszonyatos lesz, ha ez bekövetkezik, de ezzel nem vagyok ellentmondásban. New Yorkban élő olvasóim valószínűleg hallottak arról a West Side-on lévő művészkocsmáról, ahol egy milliomos, nem éppen karon ülő hölgy, akinek se hangja, se fazonja, se semmije nincs, a világzeneirodalmának leghíresebb operaáriáit adja elő éjszakánként. Hamis, iszonyatos a hangja - kellene írnom - de nincs hangja, nekem pedig nincs egy szavam sem, amivel jellemezhetném. Olyan sikert arat esténként, hogy el nem mondható. Az asztaloknál ülők dőlnek, sírnak, örjöngenek a nevetéstől, frenetikus előadása hallatán. A kocsmába bejutni majd lehetetlen, kígyózó sorok, drága ételek, italok, ennek ellenére ölik egymást, hogy láthassák, hallhassák a „művésznőt”, aki az előadás után lemezeit dedikálja, amit sorra elkapkodnak. Ez a kis történet lebeg előttem, amikor regényíró hősöm eposzának megjelenésével kapcsolatos optimista elképzeléseimet említem, hiszen mint tudjuk, mindenre van vevő. A majd elviselhetetlen hangú operaénekesnő koncertjére csakúgy, mint az írni nem tudó, de világhírű íróóriások szövegét magának vindikáló aforizma-gyárosra, illetve annak ne adja Isten esetlegesen megjelenő könyvére.

Én csak azért kívánom neki ezt a sikert, mert bár könyvét nem én fogom kipofozni, de ha mégis megjelenik, akkor talán abba fogja hagyni mocskolódásait.

I* 11.oldal

EZ VAN -1. évfolyam 5. szám, 2004. július

Hiánycikk a hála