Ez Van, 2004 (1. évfolyam, 1-9. szám)
2004-12-01 / 9. szám
vallom, nem is találtam oda a címre, de nem is érdekel, ne haragudjon - válaszolta. És mondja meg már nekem, miért is nem hívott fel legalább engem, miért hagyott mindenkit napokig bizonytalanságban? - kérdeztem tőle. Ja, fel kellett volna hogy hívjam? - kérdezte naivan. Nem, valóban nem haragudtam, csakhogy féltem a valóban önzetlen segítséget felajánló nénitől, de nagyon. A durva életben nem voltam ehhez hasonló helyzetben, hogy segíteni akarok, tudok is, és mégsem tudok. Maga mire vár otthon? - suttogtam kissé hangosabban a telefonba. Bármikor hívom, otthon van, maga veszi fel a telefont. Hát mire gondol, hogy mint a férjekre váró asszonyok némelyikéhez hasonlóan, fehér lovon jön a mesebeli amerikai állampolgárságú kérő, vagy a maga ajtaja előtt hosszú sorokban kígyózik majd az állást ajánlók tömege, akik esedeznek magáért, persze főzni, mosni, takarítani nem kell, csaktársalkodni velük reggeltől estig, természetesen közben a legjobb éttermekben ebédelve, vacsorázva. S ha már velem nem törődik, miért nem gondol azokra a sorstársaira, akik térképnézés helyett szívesen és azonnal vállalták volna ezt a munkát, pedig valószínűleg mindenki volt valaki otthon, az óhazában. Ha nem tudja elfelejteni, hogy ki volt Magyarországon, akkor miért jött ide, hiszen az első időszakban mindenkinek el kell felejteni milyen nagy és gazdag ember volt otthon. Talán inkább lusta, aki nem akar dolgozni, akire jellemző a népi mondás, hogy csak akkor menne el a munka temetésére, ha limuzint küldenének érte. Vagy vár egy igazi, persze amerikai állampolgárságú adoniszra, vagy egy olcsó árfekvésű „kamu” házassági ajánlatra? Ne tegye ezt az utóbbit, higgye el az emigrációs hivatalnokok egy perc alatt az interjúk első kérdéseire kapott válaszokból pontosan meg tudják állapítani, hogy mi az „ábra”. Egyébiránt mint a valódi, mint a kamu-házasságkötések előtt nem árt, ha először törvényesen elválik házastársától. Nem folytattam tovább „intelmeimet”, amelyeknek hallatán talán ráeszmélt volna, hogy mennyire meg kell becsülni, hogy itt élhet és dolgozhat Nem említettem azt a sokunk által márismert, vagy éppen átélt nem éppen örömteli dolgot, hogy a jövőben nemcsak az Amerikába való beutazás nehezedett meg, hanem sajnos növekvő számú visszautaztatásokról, vagyis kitoloncolásról is hallhatunk. Amerikában nem elenyésző azoknak a „turistáknak” a száma, akik reménykednek abban, hogy egy idő után itt-tartózkodásuk legalitást nyer majd. Ez lehet a már nem egy esetben meghirdetett amnesztia, vagy az évente megrendezettvízumlottó, nem utolsó sorban egy hiányszakmához kötődő humánus szponzor, hogy csak néhányat említsek. De ameddig ebből valamelyik megvalósul, addig ne a lustaság legyen a jellemző, hanem a szorgalmas munka és a tanulás, beleértve a már unos-untalan említett „otthon én ki voltam” szakmájának amerikai honosítása. Ha valaki becsületesen dolgozik, nem ütközik az amerikai törvényekbe, az biztos, hogy eléri célját, mint nagyon sokan, akik ugyanígy kezdték. És akkor megvalósulhat még egy álom, hogy otthon maradt szeretteiket meglátogathatják, illetve ők minden további nélkül, talán nem a távoli jövőben már vízum nélkül is kiutazhatnak hozzájuk Amerikába. Ezeken, a hasábokon is már többször megírtam, hogy egy újság sorsa mennyire függ a hirdetőktől, szponzoroktól. Az utóbbi időben egyre több kellemetlenségben volt részem, amit részben megosztanék olvasóimmal. Nem szeretnék senkit megbántani, de aki esetleg azonban magára ismer az biztos nem a véletlen műve. Ha egyikük-másikuk lapunkat beperelné, akkor legalább a kedves olvasó azok nevét is megismerné. Alábbi történeteim szereplőinek hirdetéseit nem sajnálom, hogy már nem olvashatjuk magazinunkban. Egyikkel sem őriztem disznót, mivel becsaptak, félrevezettek, már miért is kezdenék bele velük kondás tevékenységbe. Ami a legszomorúbb ezeknek és az ehhez hasonlóknak „köszönhető” egyes lapok megszűnése. Ez alól talán még a miénk sem lehet kivétel?! AVIT Mottó: „Avitos kelmén új folt semmit sem ér”. Hirdetési osztályunk vezetője megkereste egyik ügyfelünket, Boldog Ünnepeket kívánva felajánlotta további szolgáltatásainkat, és érdeklődött, hogy eddigi nagysikerű hirdetését következő számunkban megújítja-e? Azok a kedves hirdetőink, akik már beszéltek kolleganőmmel tanúsíthatják, hogy a hölgy rendkívül finom modorú intellektuális, nem rámenős, sokszor pedig nem is ártana, ha az lenne. A megkeresett cég hirdetési osztály vezetője egy szóban adta meg a választ, IGEN, de csak december utolsó napjaiban tud fizetni! Nem baj, mondta kolleganőm, csak küldje el a lay-out-ot. Amikor ez már napok múltán csak nem akaródzott megérkezni én hívtam fel komplexusokkal telis-teli hangon, hogy mivel lapzárta van, nagyon szívesen venném a layout-ot, hiszen mi már kérését előre teljesítettük, habár „a pénz egyelőre az ablakban”. Szomory Dezső egyik regényének címszereplőjét természetesen nevén szólítottam, de be kell vallanom, hogy beszélgetésünk elején ő is kedves Péternek titulált. Amikor a számára kedvezőtlenebb vizekre eveztünk, vagyis bátorkodtam megkérdezni, hogy egy ilyen kis magazin miért is adjon majd kéthavi fizetési hitelt egy világcégnek, akkor kitört a balhé. Kioktatott, hogy ő egy nemzetközileg ismert cég propagandafőnöke, ő csak tudja, miért kér tőlünk halasztást, miért fizet csak késleltetve két megjelenés után, de ami a legjellemzőbb volt ekkor már kedves uramozott, már nem voltam kedves Péter. Majd áttért veretes angolra és közölte velem, hogy ügyfél van nála, ha szabad lesz, visszahív. Nem lehetett egy rövid ügy, meg egy antipatikus ügyfél, hiszen ennek már egy hónapja, a mai napig nem hívott vissza. Büszkeségből elégtelenre vizsgáztam, ugyanis felhívtam a céget s kértem a -*** magát osztályvezetőnek kiadó hölgyet. Kérésemre a vonal másik végén hangos nevetést hallottam, ugyanis mint mondták az illető nem osztályvezető, hanem ügyintéző. Már el is ment a kedvem a temetéstől, így avitos szövegére nem tartottam igényt, kolléganőjével megüzentem, hogy sajnos lapzárta miatt hirdetését nélkülözni fogják olvasóink. Bár nem tudom nem járt-e mindenki jobban, ezzel a „fájdalmas” nélkülözéssel. Mindenesetre elképzelhető, hogy hirdetési díját valamilyen indokkal talán ki sem fizette volna. Ki tudja? A DOKI Mottó: „A sebész mindenkit szeret, akit felvág. Akit átvág, azt kevésbé.” Az illető megjelenésünk óta minden számunkban hirdetett, de mivel el-elmaradt, elfelejtett fizetni, finom stílusú kolléganőm kényelmetlenül érezve ugyan magát, de megkérdezte tőle, mikor szándékozik árengedményes hirdetésének már két hónapja elmaradt tarifáját kiegyenlíteni. Most azonnal, volt a lakonikus válasz. Kolleganőm - aki egyébként még valamikor betege is volt - felajánlotta, mivel csak két utcával távolabb lakik, elmegy szívesen a csekkért. Az időpont nem volt megfelelő, ugyanis egy páciens „belidokainozva" várta, hogy felvágják, ezért megállapodtak a postai úton történő fizetésben. Egyébként ügyfelünk indignálódva közölte, hogy mi olyan sürgős, mi ez a rohanás, egyébként sem vette észre, hogy lapunk olvasói közül olyan sokan álltak volna sorban nála, a lapban megjelent hirdetésre hivatkozva. Kolleganőm közölte, hogy hirdetni nem csak a sorbaállásért célszerű, van úgynevezett presztízshirdetés is, azért, hogy az olvasók megismerjék, és ha ne adj isten valami baj van hozzá forduljanak. Egyszóval elkotródtunk, és vártuk a postást. De az az átkozott csekk a kéthavi hirdetési összeggel csak nem akart megjönni. Erre megkértem kolleganőmet, hogy azért tegye tiszteletét a rendelőben, talán két vágás között szakítana rá időt, hiszen ha sok a beteg, az is a mi malmunkra hajtja a vizet. Egy vágás összege minimum a tízszerese, amit bátorkodtunk leszámlázni hirdetőnknek. Két beteg között ki is jött is, de nemcsak a kesztyűje volt véres, hanem a tekintete s hanghordozása is, és közölte, hogy félreértettük egymást, ő már az előzőekben megjelent hirdetéseket sem kérte - ugyan ezt soha nem közölte velünk -, így azokat sem fizeti ki, felejtsük el egymást. Ezt a számára anyagi konzekvenciákkal nem járó kérését teljesítettük, de véleményünket azért nem dugdossuk sebkötöző pólyák alá. A DOKI LELKIISMERETÉT INFÚZIÓRA KELLENE KÖTNI! mm ásjaSa H 19. oldal j* EZ VAN -1. évfolyam 9. szám, 2004. december Rosszkedvű Apró csepro
